Lehetne fejtegetni, hogy a Laibach mennyire ‘Forgács-kompatibilis produkció, meg hogy hogyan jönnek ők a rockhoz, metalhoz, mikor gitárt nem is használnak (a mostani fellépésük erre engedett következtetni legalábbis). Beskatulyázhatatlan stílusukkal, teljességgel önjáró, a könnyűzene fősodrától a lehető legügyesebben elhatárolódó (ugyanakkor abból rendre motivációt merítő) szlovén társulat 1980-as megalakulása óta a legeredetibb zenekarok közé küzdötte fel magát és annyi közük mindenesetre van a fémesebb muzsikákhoz, hogy a Rammstein felettébb sokat tanult tőlük. Hosszasan lehetne továbbá írni a körülöttük kialakult mítoszról; doktori disszertációk, esszék egész sorozata jelent meg róluk. A felbukkanásával amúgy is nagy vihart kavart együttest többször vádolták meg azzal, hogy náci eszméket hirdetnek, s amikor egy riporter rákérdezett, hogy közük van-e a nácizmushoz, rafináltan azt felelték erre: „Csak annyira, amennyire Hitler szobafestő-mázoló volt.” Tagjai nagyjából névtelenség mögé bújnak és zavarbaejtően keveset tudni arról, hogy mennyire van átfedés a tagok között a stúdióban ügyködő, lemezt készítő Laibach és a turnézó, koncertező Laibach között.

A Laibach eredetileg Trbovlje városában jött létre, még a volt Jugoszlávia területén. Nevük Szlovénia fővárosának, Ljubljanának a germán fordítása. Ez már utal a  csapat militáns arculatára. Különös, hogy az alakulás és az első koncertek után nem sokkal az alapító énekes, Tomaz Hostnik öngyilkos lett. Hogy miért, azt már sosem fogjuk megtudni, a titkot magával vitte a sírba. Mindenesetre ez a rejtélyes tragédia már kialakított egy félelmetes milliőt a Laibach körül, akik tevékenységüket még elborult, kísérleti zajzenével kezdték a Throbbing Gristle nyomvonalán, majd horizontjuk egyre jobban kitágult, kiterebélyesedett az őket ért rengeteg különféle hatásnak (industrial, techno, metal, folk, opera, classic rock, szimfonikus zene, house, stb.) köszönhetően. Nyíltan politikai töltésű zenéjükkel többször korcsolyáztak vékony jégen: egy időre ki voltak tiltva Jugoszláviából és az USA-ba sem engedték be őket anno. Annak ellenére hogy sosem lettek kifejezetten mainstream együttes, rengeteg élvonalbeli előadó merített munkásságukból: az elején említett Rammsteinon kívül (a német sikerbandára gyakorolt hatásukról így nyilatkoztak: „A Rammstein tkp. a Laibach kölyköknek szóló megfelelője”) a Human League, OMD féle 80-as évekbeli szinti-popperek éppúgy, mint a KMFDM, Skinny Puppy, Front Line Assembly nevével fémjelzett EBM/industrial mezőny, netán olyan a kortárs elektronikába frissességet csempésző formációk, mint a Prodigy, Fluke, Leftfield, Atari Teenage Riot. Híresek lettek egészen spéci feldolgozásalbumaikról (NATO, Let It Be vagy ott van egyik favoritalbumom, a mocskosul alulértékelt Volk, amelyen különböző nációk himnuszait formálták saját képükre), csináltak filmzenéket is, továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy a szaksajtó Opus Dei című alkotásukat minden idők legjobb lemezei közé is beválasztotta.

A turnézó üzemmódban működő Laibachot hatan képviselik: az énekes Milan Fras és a banda egyetlen női tagja, Mina Spiler énekes-billentyűs már régóta az állandóságot képviselik a szlovénoknál, őket pluszban kiegészíti két szintis-programozó, Rok Lopatic és Luka Jamnik személyében, valamint egy dobos Janez Gabric. A háttérember pedig Ivan Novak, aki a fényekért, vetítésekért felel a minden szempontból különleges társulat élményszámba menő koncertjein. Jelenleg 2014-es, sorban immár a nyolcadik „rendes” stúdiólemezüket, a Spectre-t népszerűsítik körútjukon, amelynek egyik állomásaként szerencsére természetesen Magyarországot sem hagyták ki. Előzenekar nem volt, az eredetileg 20h-ra meghirdetett kezdést pedig úgy fél órával csúsztatták. A tavalyi gyakorlathoz hasonlóan az idei koncert is két felvonásra bontva, az első blokkban egy Edvard Grieg darabból vett intrót követően nagyrészt a Spectre albumról szemezgettek (Eurovison, The Whistleblowers, Koran, Resistance Is Futile, Walk With Me).

Fras végig úgy énekelt, hogy abba az ember akarva-akaratlanul is beleborzongott – hozzá pedig az a delejes, Nagy Testvér-szerű tekintete csak fokozta a hatást. Hangszerpark terén nem valami változatos együttes a Laibach, a dobokat kivéve minden szintikről és laptophegyekről megy, gitárok sehol. Ettől is olyan különlegesek és – mondjuk ki – mások ők. Az egyetemes könnyűzene egyik legspeciálisabb, legkevésbé sem hétköznapi kommandójaként úgy tudtak eladni 1 millió albumot, hogy integritásukat mindmáig megőrizték és mindig megvolt a képességük arra, hogy távol maradjanak attól, amit bárki más csinál. A különbség mindössze annyi, hogy törekvéseiket, nagyra törő elképzeléseiket most már szabadabb körülmények között valósíthatják meg; már nem nagyon kell attól tartaniuk, hogy tiltólistára kerülnek. Túl kommunikatívak nem voltak a koncert alatt, az átkötőszövegekért rendre egy sampler felelt.

Nemcsak Milan Fras énekelt amúgy, pár számot (Eat Liver!, Bossanova) a billentyűk mögött helyet foglaló Mina vállalt be. Amolyan „szépség és a szörnyeteg” kontrasztot képzett ő és Milan együtt. Érdemes volt körülnézni a merchpultnál is, mivel nemcsak pólókat és lemezeket lehetett vásárolni ott, hanem a Laibach logóval ellátott szappantól a Laibachos cigarettáig mindenféle exkluzív portéka várta az érdeklődőket. Venni mondjuk így sem vettem semmit, mert hát horror árak voltak nagyrészt.

Mivel szeretik a feldolgozásokat, többet is műsorukra tűztek ezen az estén (a második felvonás nagyrészt ezekről szólt), volt többek közt Jeanne Moreau (Each Man Kills The Thing He Loves), Bob Dylan (Ballad Of A Thin Man – bevallom, rá se ismertem így „lajbakkosítva”, pedig Dylan mestert kimondottan kedvelem), sőt még az antik blues egyik legendás alakjától, Blind Lemon Jeffersontól is hozzányúltak a See That My Grave Is Kept Clean című örökbecsűhöz. Nem lehetett nagyon panasz a hangzásra, nyugodtan mondhatjuk, hogy lemezminőségben gyalogoltak át csizmáikkal a nyilvánvalóan sokat tapasztalt publikum (itt is főleg 30-tól felfelé terjedt az egybegyűltek életkora) érzékelőszervein.

Pattogós house taktusok dübörögtek a ráadásban, hozzá menetelő katonákkal a háttérvászonra vetítve. Ebből már kitalálható, hogy csakis a Tanz Mit Laibach jöhet! Fras ebben a nótában szintén főszerepet kap, a videoklipben is eleve viszi a prímet végig hipnotikus megjelenésével. A militarista dance-techno indulót követően még egy német nyelvű, illetve című szám jön (Das Spiel Is Aust), végül a németajkú vonalat erösítendő, jól „szétbarmolták” a szépemlékű osztrák Opus nagy slágerét, a Life Is Life-ot. Ezzel távoztak a haditett színhelyéről. 🙂

Bár még a szerényebb jegyár ellenére sem alakult ki telt ház közeli állapot a Barba Negrában, a Laibach harci gépezete most ereje teljében van és mindenképp számolni kell velük a jövőben is!  A keményebb zenékért rajongóknak is ajánlott egy-egy gyűlésük megtekintése, mert még gitár nélkül is megszégyenítenek súlyosságot tekintve jó pár keménykedő metal alakulatot!

Heil Slovenija! 🙂