Az idei Tuska fesztivál húzónevei Alice Cooper, In Flames, Sabaton, Lamb of God, Opeth, Exodus, és Abbath voltak. A helyszín ugyanaz volt, mint múlt évben, azaz ismét az urbán környezetű Suvilahti-ban került megrendezésre a rendezvény. A tavalyihoz hasonlóan 3 színpad nyújtott helyet a bandáknak: a szabadtéri nagyszínpad a RadioRock Stage, a vele szemben elhelyezkedő Inferno, valamint a Club Stage, ahova ebben az évben nem sikerült eljutni az időpontbeli ütközések miatt.

1. nap

A pénteki nap az Inferno színpadon Ghost Brigade-al indult, akikről már írtam pár beszámolóban a zenéléshez való lelkes hozzáállásukról és a nagyszerű koncertélményekről. Itt sem volt ez másképp, hatalmas tapsvihar várta a zenekart, és a Wretched Blues-zal el is kezdődött a már megszokott Ghost Brigade lendület, amit átölelt a tipikus melankólikus, komor hangulat. Furcsa volt mindezt verőfényben átélni, talán ezért sem ütött akkorát a koncert, mint egy beltéri bulin. A Ghost Brigade inkább klubbanda, füstökkel, fényekkel, és egyéb színpadi elemekkel együtt jobban átjön a muzsikájuk is. Ennek ellenére tetszett a show, főleg, hogy a finn nyelvű Elämä on tulta favorit ismét elhangzott. Az alig háromnegyedórás koncert alatt megszólalt még az Aurora, Into the Black Light , Breakwater, Electra Complex. Nem kell mondanom, hogy a srácok ismét kitettek magukért, intenzivitásból, dinamikából és mozgásból ezúttal sem volt hiány.

 

A Ghost Brigade után egy gyors sör, aztán irány vissza az Inferno színpadhoz, ahol a francia, svéd és amerikai zenészekből álló Blues Pills következett. Még nem hallottam a zenekarról, viszont az utánaolvasott infók alapján felkeltették az érdeklődésemet. Nem is azért, mert egy olyan bandáról van szó, akik a 70-es évekbeli rock stílus képviselői, hanem mert csodálkoztam, hogy mit keresnek ezek egy metal fesztiválon? Belehallgattam, aztán Elin Larsson hangja és karizmatikussága egyből behálózott, na meg a zene sem semmi, szóval bekarikáztam őket a programfüzetben. De még milyen jól tettem!
A Blues Pills 2011-ben alakult a svéd Örebro-ban, tagjai Elin Larsson svéd énekesnő, akivel Zack Anderson Kaliforniában találkozott, majd nem sokkal később a francia gitáros, Dorian Sorriaux is csatlakozott a zenekarhoz. Végül a szintén svéd André Kvarnström dobossal egészült ki a csapat.
Nem voltak nagy elvárásaim a koncertet illetően, egy jobbféle rock n’ roll bulira számítottam retro kivitelben. Aztán felütötték az első ütemet, jöttek a gitárok, és Elin karizmatikus lényével beizzította a levegőt. Határozott kiállással énekelt, headbangelt, és tüzesen mozgott a színpadon. Kevés mai bandát láttam, akik hasonló átszellemülésben játszanak fellépés közben. A stílus, amit képviselnek nem újkeletű, számtalan banda próbálta meg visszahozni a 70-es évek rock világát, mégis, amit a Blues Pills csinál, az teljes mértékben eredeti. Tűz, szenvedély, határok nélküliség, ez az ő világuk.

Blues Pills után következett a Lamb of God, akik 2012-ben kénytelenek voltak lemondani a Tuska fellépést, az énekes David Randall Blythe börtönbe kerülése miatt. Blythe-t emberölés vádjával zárták sittre 2012 nyarán Prágában. A történet 2010-re nyúlik vissza, amikor a prágai bulin a zenekar frontembere meglökte egyik rajongóját, aki pár napra rá meghalt fejsérülésében. Végül az énekes 4 hét börtön után szabadlábot kapott, mivel nem tudhatni biztosan, mennyire járult hozzá rajongója balszerencséjéhez.
A mostani koncert a 3 évvel ezelőtt kihagyott buli miatt is időszerű volt már. Nem vagyok Lamb of God rajongó, sosem hallgattam intenzíven, de kiváncsi voltam a zenekarra. Az biztos, hogy a több ezres közönség megőrült a headbang viharban, volt jókora wall of death, szóval mozgás nélkül senki sem maradt. Blythe értékelte a közönség lendületét, viszont kérte az embereket, hogy vigyázzanak egymásra, és segítsék fel a másikat, ha elesik. A pozitív kritikákat kapott július 24-én megjelenő VII: Sturm und Drang albumról is elnyomtak két számot, mégpedig 512 és a Still Echoes dalokat. Nem az én világom a Lamb of God zenéje, de a Tuskán adott show-ban nem volt hiba. Talán nekem is adnom kéne egy esélyt a zenekarnak.

A kemény aprítás után jött a következő, egy kicsit old schoolabb thrash banda, színpadra lépett az Exodus. A fekete 13-as (Black 13) nótával nyitották a koncertet, megjelentek a farmermellényes fanok, és itt sem kellett órákat várni rocktáncra. A 2014-ben visszatért énekesnek Steve Souza-nak nagyon sokan örültek, és az ugye tény, az ő hangjával az igazi az Exodus. Koncert közben Steve bejelentette, hogy megmutatják milyen is az igazi heavy metal, és azt hiszem senkinek nem okoztak csalódást.

A pénteki napot a Sabaton zenekar zárta, akikhez nem fűznék sok mondanivalót. Tuska pénteki főbandájaként egy nagyon gyenge koncertet produkáltak, debil poénokkal, ők engem egyáltalán nem győztek meg. A másfél óra inkább a látványelemekről szólt, mintsem a zenéről, voltak nagy tűzcsóvák, pirotechnika, füstshow, de maga a produkció nem volt több, mint egy bohóckodás. Az első pár szám után otthagytuk, és elmentünk sörözni, hosszú nap volt a pénteki, úgyhogy megérdemeltuk a jutalmat. Meglepetésünkre belefutottunk az egyik legjobban várt szombati fellépőbe, Olve Eikemo-ba, művésznevén Abbath (akit az Immortal rajongóknak nem kell bemutatni). Egy bő félóra beszélgetés után megegyeztünk egy szombati interjúban fellépés előtt délután 3-kor. Sajnos ez az interjú ismeretlen okok miatt nem valósult meg. De sebaj, Abbath úr társasága megfelelő befejezése volt a péntek estének.

2. nap

Az ausztál Ne Obliviscaris elejéről sajnos lekéstem a fentebb említett felesleges várakozás miatt, na de örülök, hogy sikerült elcsípnem őket. A bandáról tudni kell, hogy mára Ausztrália egyik legfavorizáltabb zenekarává nőtte ki magát, és a rajongók támogatásának köszönhető, hogy ezen a szombaton játszhattak Tuskán. A finn Inferno magazinnak adott interjúban Tim Charles hegedűs, vokálos elmondta, hogy anyagi okok miatt kivitelezhetetlen lett volna összehozni egy europai turnét, úgyhogy a fanok adakozásából összegyűlt annyi pénz, hogy sikerült a turnét megvalósítani. Köszönettel, hálával teli koncertet láthattunk, a leglelkesebbnek és energiadúsabbnak Tim látszott, aki teljes átéléssel vonózott, és vokálozott. A Ne Obliviscaris zenéje összetett, megtalálhatóak a folk, a death, valamint progresszív elemek, nagyon jól összerakott hangulatos muzsika, két énekessel, és tehetséges zenészekkel az élen. Igazán üdítő volt látni a srácokon, mennyire örülnek ennek a bulinak, csak úgy áradt belőlük a pozitív energia. Ezt a hozzáállást a jövőben is tartsák meg!

Következett a három tagú norvég Einherjer, akik egy kis viking black metallal fűszerezték meg a hangulatot. Egy masszív koncertet adtak, mondanivalójuk velős és lényegretörő volt. Nem követtem eddig a zenekar munkásságát, de biztos vagyok benne, hogy a jövőben bepótolom a hiányosságot. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a norvég metal vonalat!

Már fel-felbukkantak Tuska színterén a festett, maszkos Abbath szimpatizánsok. Abbath az Inferno színpadán következett, aki 2015-ös nagy visszatérésének debütáló koncertjét adta Tuskán új csapatával először. A mostani felállásban megtalálható a Gorgoroth-ból is ismert basszeros Tom Visnes, művésznevén KING, Valla a Vredehammer–ből, aki vendéggitárosként szerepel, valamint a francia származású Creature nevet viselő dobos, akinek kilétét még nem árulták el.
Kis csúszással ugyan, de felhangzott a Ritual Fire Dance intró, mellé füst, narancssárga fények, fellobbanó tűzcsóvák, aminek közepén az Abbath zászló, mintha a pokolból szivárgott volna elő. Ez igencsak megadta az alaphangulatot, és kellően felhergelte a népet. Aztán megjelent ő, Abbath Doom Occulta, és kezdődött a szertartás. Az I coverekkel nyitották a Tuska debütöt, a Warriors valamint a Battalions dalokkal, majd jött egy új szerzemény, a Fenrir Hunts, de a szettet inkább az Immortal klasszikusok képezték. A számok közötti szünetnél Abbath üdvözölte Tuska közönséget, majd az égre nézett, és hörögve üvöltötte a jelszót “FUCK THE SUN!” Majd folytatták a showt. Immortal klasszikusok közül hallhattuk a One By One, Tyrants, In My Kingdom Cold, Hordes To War, Withstand The Fall Of Time alkotásokat. A Tyrants-nél szó szerint kirázott a hideg, olyannyira átjött, itt még a napsütés sem zavart. Nem vagyok nagy Immortal fan. Viszont a Tyrants-et a két hónappal ezelőtti izlandi kirándulás során hallgattuk a kocsiban, és az ottani sziklás, jeges táj, a tenger, és a sötét komor május este, na meg ez a dal olyannyira hatást gyakorolt rám, hogy ennél a számnál mindig intenzíven visszajön az akkor megtapasztalt atmoszféra.
Jó dolog, hogy Abbath újra zenél, és hogy hallhatjuk azokat a klasszikusokat, amelyek megalapozták a norvég blackmetal szférát.
Abbath ezen a szombaton ünnepelte születésnapját, és ahogy láttam élvezte a koncertet, a szokásos grimaszok és vicces csípőmozdulatok most sem maradtak el. Reméljük ezentúl gyakrabban láthatjuk a zenekart!

 

 

A szombat hivatalos főbandája az In flames ugyanúgy csalódást okozott, mint a pénteki Sabaton. Nem követtem a zenekart hosszú ideje, úgyhogy eléggé meglepődtem az új nu metal-os stíluson, ami főleg az éneknél nyilvánul meg. Az In Flames-nek egykor volt egy tökös, lázadó jellege, ami elveszett, és átment síró tinibe. Persze ez csak az én véleményem a koncerten tapasztaltak alapján. Emlékszem a Take this Life mekkora felszabadító energiát adott annó koncerten. Ugyanez az érzés ezen a bulin részemről nem történt meg.

 

3. nap

A harmadik nap nem úgy alakult, ahogy terveztem, úgyhogy csak három bandát sikerült elcsípnem, viszont így is volt olyan tartalmas a délután, mint az előzőek.

Az Opeth-tel indult a vasárnap, akikben igazán pozitívat csalódtam. Az Eternal Rains Will Come új album dalával indítottak. Az új lemez megosztja az Opeth fanok véleményét, szerintem zseniális. Az albummal fesztivál előtt ismerkedtem csak, első hallgatás után nem hagyott nyomot. Majd megnéztem az imént említett dal videójat, és annyira megtetszett, hogy muszáj volt megnéznem újra és újra. Aztán több hallgatásra a dal is megnyílt, és mára már nem tudom kiverni a fejemből azokat a melankólikus, elmúlást idéző dallamokat, amelyek felépítik a számot. Ennél a szerzeménynél minden passzol, nincs eltúlozva vagy agyontematizálva. Másik dolog Mikael Åkerfeldt hangszine tiszta éneknél mindig is irritált egy kicsit, de ezekhez a dallamokhoz kifejezetten illik hangja. Szerintem tökéleteset alkottak a svéd zenészek, amit élőben is hitelesen adtak vissza.
Az Eternal Rains Will Come után jött a másik új dal Cusp of Eternity, aminek szólói mesésen szóltak, a kissé visszhangos hangolás jót is tett a számnak. A két szám után Mikael üdvözölte Tuskát, kissé nagyképűen, amiben volt egy kis szarkazmus is:
„Sziasztok! Mi vagyunk az Opeth, Skandinávia fővárosából, a jéghoki világbajnokok hazájából. Svédország tele van jó zenészekkel, sőt ott vannak a legjobbak, akik…. mi vagyunk! ” 
Majd rákezdtek a The Drapery Falls-ra, utána következtek The Devil’s Orchard, The Grand Conjuration dalok. Az utolsó szám előtt MikaeI felkonferálta, hogy a záródaluk következik, de ne aggódjunk, az 3 napig fog tartani! Ès felhangzott az örök klasszikus, a Deliverance. Csekély mennyiség, de annál tartalmasabb pillanatok képezték a koncertet, hibátlan kezdéssel és példás befejezéssel.

 

A Stratovarius folytatta az Inferno színpadon, akik az exkluzív show alkalmából a Visions album dalait adták elő elejétől a végéig. Az 1997-ben megjelent Visions a banda egyik meghatározó lemeze, ami meghozta a zenekarnak az áttörést, és ismertséget, és ami többek között tartalmazza a Black Diamond c. slágert is. Nagy lendülettel és energiával vágtak bele a produkcíóba, ahogy az power metal módjára tenni kell. Lehet a szauna, vagy a sok saláta teszi, de Timo Kotipelto szinte semmit sem öregedett az elmúlt évek alatt, fitt és üde, tökéletes énekkel. Vágtató ütemekkel, gitárszólókkal, és magas “áriázással” telt el az egy óra, bizonyítva, hogy a Stratovarius még mindig ott van az élvonalban.

 

A banda teátrális produkciója egy igazi színházi előadás volt, egy vidám horror musical, kicsit cukormázas, olyan amcsi módra, de mégis eredeti és egyedi. Öltözékük, játékuk, szóval a produkció legapróbb részletei mind egytől egyig ki van dolgozva. Mindegyik dal más történetet mesélt el, ami alapján változtak a díszletek, a kellékek, és Alice öltözéke is.
A Welcome to My Nightmare számot egy kígyóval a nyakában énekelte végig, Feed My Frankenstein-nél pedig óriássá válva futkározott a színpadon. Alice-t a show során le is fejezték a morbid ápolónő irányításával. A Poison-hoz nem kellettek külön díszletek, a dal magától hatott.
Talán a legnagyobb meglepetést Michael Monroe finn rocksztár hozta, aki Alice-szel együtt énekelte el az utolsó Pink Floyd– Another Brick In The Wall, Part 2 dallal kiegészített School’s Out számot. Monroe annyira lelkes volt, hogy még legyezőjét is bedobta a közönségnek.
A másfél órás show fináléja buborékáradatban, szerpentinfergetegben és lufifelhőben pompázott, majd a jókedvű jammelés alatt Alice bemutatta a zenekart, és a másfél óra elteltével elbúcsúztak Tuskától.
Emelem kalapom Alice Cooper előtt, aki 67 éves kora, és 50 éves pályafutása ellenére úgy nyomja még mindig a rockzenét, mintha harmincasait járná. Ugyanígy a csapat többi tagjai, mint Chuck Garric basszeros, a már fentebb dícsért Nita Strauss, Ryan Roxie és Tommy Henriksen gitárosok, és Glen Sobel dobos, akik így együtt egy nagyon erős felállást képeznek.

 

Ezennel véget ért a Tuska, nem vitás Alice Cooper vitt mindent. Kiemelném még Abbath produkcióját, az Opeth-tet, az ausztrál Ne Obliviscaris-os srácokat, a feltörekvő Blues Pills-t. Bár az idei felhozatal összességében nem igazán remekelt, de szerencsére voltak bandák, akik miatt érdemes volt ellátogatni a 2015-ös Tuska fesztiválra.

A fesztivál galériát ITT találod.
A Tuska fesztivál weboldala: http://www.tuska-festival.fi