Rock By The River

Még egy éve sincs, hogy a Dream Theater az akkor 20 és 15 éves évfordulóját ünnepelte az Awake és a Metropolis II lemezeinek a Budapest Parkban. Most meg arra kapjuk fel a fejünket, hogy a zenekar fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepeljük. „What the fuck!? 30 years!„- hogy James LaBrie-t idézzem.

Nos, a 30th anniversary Tour névvel futó körút a Barba Negra Track-be egy minifesztivál keretén belül érkezett meg. A Rock By The River nevet viselő eseményen még a hazai Special Providence-t és a Kamelot-ot szervezték be.

A Special Providence-t végül sikerült egy az egyben lekésnem, köszönhetően a nagy érdeklődésnek. Ezt úgy kell érteni, hogy elég nehéz volt parkolni a Track környékén. Szóval Fehérvári Attisékról sajnos nem tudok beszámolni. Annyit, hogy a setlist.fm szerint hat dalos programjukba olyan dalok fértek be, mint a K2, a Surprise Me vagy a záró Northern Lights.

A Kamelot lemezen sosem tudott meggyőzni. Nem is nagyon követtem a munkásságukat igazság szerint. Sem Roy Kahn, sem az új fiú, Tommy Karevik nem győzött meg.
 
Na, gondoltam majd meglátjuk élőben hátha változik a helyzet. Sajnos, azt kell mondjam nem sikerült meggyőzniük most sem. Ennek oka azonban nem a banda lendületében, előadásmódjában keresendő, ahogy a hangosítás számlájára sem írható. Szimplán az az ok, hogy az általuk játszott power metal viszonylag távol áll tőlem.

Azt nem mondom, hogy hidegen hagytak, mert az előadásukban volt erő és lendület, de a korábbi lemezeikről elővezetett dalok nem szögeztek a színpad elé. Mivel még nem hallottam a májusban megjelent Haven-t, így az arról játszott három friss dal – InsomniaRevolution, Veil of Elysium – sem köszöntött ismerősként, s bár volt már rá példa, jelen esetben ez sem tett rajongóvá.
Nem fanyalgás – bár akár annak is tűnhet -, de el tudtam volna képzelni más csapatot is előzenekarnak. Annak ellenére, hogy a Kamelot legénysége jól teljesített.
A frontemberként remekül helytálló Tommy mellett még Sean Tibbets bőgőst említeném meg. Aki fazonjával, szőke rasztáival, grimaszaival eléggé központi figurája volt a nagyjából egy órás a bulinak.
Összességében a bemelegítő csapat feladatát tökéletesen ellátták, de nem nagyon hiszem, hogy a Dream Theater mellett bárkinek is könnyű dolga lett volna, még akkor sem, ha azért elég sok Kamelot rajongót lehetett látni a közönség soraiban.
 
A kiírt 20:45-ös kezdést betartva, a ledfalon a már megszokottá váló vetítéssel egyesével a színpadra sétált a banda, a leglendületesebben a frontember, James LaBrie, s kezdetét vette a múltidézés.
A turné ugyanis a három évtized összefoglalója volt, s a programot is ennek szellemében állították össze Petrucciék, aki mára a bőgős John Myung-gal maradt az alapítók közül. A When Dream and Day Unite lemezes Afterlife-tól jutottunk el a koncertet záró Behind the Veil-ig a 2013-as, szimplán a banda nevét viselő utolsó lemezig.
 
Nem titok, számomra az Images and Words-szel kezdődő és a Metropolis II.-vel bezáródó időszak a kedvencem, s elismerem, hogy azóta is születtek jó dalaik, de igazság szerint azokat már kevéssé tartom meghatározónak a kapcsolatunkat illetően. Ennek ellenére, valamint annak dacára, hogy most szó sem volt a zenekartól megszokott grandiózus hosszúságú koncertnek (nagyjából másfél órás Dream koncert, ne már!), végeredményben hiányérzet nélkül távoztam.
Nyilván fura leírni, hogy nem szerepelt a programban a banda legnagyobb slágere, a Pull Me Under, de igazság szerint még az sem hiányzott. De sorolhatnám még a kimaradt (és számomra legalábbis sokat jelentő) dalokat: Take the Time, Surrounded, Lie, Mirror, Lines in the Sand, Take away My Pain, Through Her Eyes, Home
 
A koncertről olvastam néhány helyen olyan hozzászólásokat, amelyek elégedetlenek voltak a hangzással, de ahol mi álltunk, nekem nem volt gondom. Nem mondom, hogy nem voltam már jobban szóló Dream Theater koncerten, de alapvető, a buli élvezeti értékét negatívan befolyásoló hiányosságot nem tapasztaltam.
Mit mondjak, nem ez volt életem legjobb Álomszínház koncertje, mégis elégedetten távoztam. kerek egész volt az élmény. Még az általam kevésbé preferáltabb albumokról is sikerült olyan dalokat a szetbe illeszteniük, amelyekkel nem volt bajom. Az As I Am például kollektív headbangre csábított.
A Wither meg ott van a valaha írt legjobb dalaik között szerintem. Eddig azonban fel se tűnt.
 
Írhatnék még a zenészekről, de nem hiszem, hogy akár az egyedileg tervezett billentyűs hangszereket használó Jordan Rudess, akár a mára láthatóan tökéletesen beilleszkedett, hatalmas dobcucca mögött remek formát mutató Mangini különösebben dicséretre szorulna.
LaBrie is jó formában van, szerencsére és hát jó hír, hogy jövőre érkezik a friss album is, ami nálam mindig bizakodásra ad okot.
Köszönet a szervezőknek, valamint Szapy kollégának a fotókért!
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.