„BM – a harmadik nap reggelje szinte már zavaróan hasonlított a második napunkéra. Olyannyira, hogy egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy nem egyfajta Idétlen Idők jellegű időhurokba keveredtem-e? Aztán éveken át nézhetem az aznapi koncerteket, egészen addig, míg végül a szívem legmélyén meg nem térek a popzene lágy ölébe, minek utána a sors megkegyelmez és átvezet a másnapba. Még a reggeli pálinka hőmérséklete is kísértetiesen hasonlít a tegnapi helyzetre és ott kicsit lejjebb az az árokparton alvó arc is rémlik. Nem, végül változik a program, mikor is Hudi vadul elkezd egy darazsat gyilkolni a sátor mélyén. Ez határozottan nem történt meg tegnap. Asszem’… Irány a város, irány a kocsi – hugy meleg fröccs, rántott hús hasábbal és sörrel. Már megint az a fránya Deja Vu. Talán Frank Drebin felügyelő nézhetett így a Csupasz Pisztoly részek „rácsodálkozós” jeleneteiben, mint én az ismétlődő események megélése közben. Aztán délben Jaki csatlakozik hozzánk, így már tuti, hogy nem reinkarnálódott bennem Tom Cruise – „A holnap határa”-beli karaktere és az utcán szembe jövő, egyre csapzottabb és megviseltebb metal harcos horda sem idegen lények csoportja.”

-Krisiun-

A veterán brazil death hordához annyira nem passzolt a 14:10-es kezdés, meg a 40 fokos perzselő nap. Vagy talán még is, ha a The Will To Potency klippjükben megjelenő kegyetlenül száraz, a pokol hőfokával kokettáló tájat vesszük alapul. A banda bennem Alex Camargo orgánuma miatt, na és persze a zenéjük miatt is egy nagyon erős Vader kópiaként élt. Ezen az érzésemen a koncert sem formált sokat, azonban az hangulatban már igen, hogy úgy szólnak mint a Vader és legalább olyan professzionálisan is vezetik elő a brutálisan hömpölygő death támadásokat, amit az egyharmadnyi, naptól és másnaptól elgyötörhetetlen vendéghorda a körülményekhez mérten korrekten fogad. Alex is élvezi, és a kegyetlen death mészáros szerepéből kikacsintva teljesen őszintén lelkesedik a közönség szeretete miatt, amit azonnal meg is hálálnak pár jóféle gyomrozós death metal szerzeménnyel. A közel félórás szett velőtrázóan össze volt rakva, csak ahogy a kora délutáni koncerteknél lenni szokott, úgy rohant át rajtunk, mint szélvédőbe csapódó büdös-bogár segge az agyán. És talán hasonló károsodásokat is okozott. Profi koncert, profi koncertbandától! Jól indul a nap. A Krisiuntól megharciasodott kedvvel jártuk be a környéket, majd vetettük be magunkat a már szokásos BAR sötét bugyraiba és annyira jó beszélgetés kezdődött meg, hogy legközelebb a Primordial koncertjére bújtunk elő, ami nagyrészt köszönhető volt az eszméletlen forróságnak, a lassan padlizsánra égett testrészeknek és a cseh vendégszeretetnek is.
 

A BAR-ozás előtt végre rávettük magunkat, hogy tüzetesebben is bejárjuk a helyszínt, felfedezve a Josefov erőd titkosabb részeit is. A XIX. századi erődépítés jellegzetes csillag formájú bástyafalainak tövében eldugott átjárók, szűk kazamaták vezettek be a belső erődrészbe, ahol a türelmesebb fanatikusok kivárhattak egy-egy „meet and greet” szeánszot. A zárt belső udvarban egy rögtönzött óriás fotókiállítás is megtekinthető volt. Persze nem volt túl épületes művészeti kirándulás amint épp három ronggyá izzadt, enyhén leamortizált koncertlátogató a művészi igényességű fotósorozat előtt elmélkedik. Mi sem tetszelegtünk hát sokat az arisztokrata műértők mimikrijében és inkább felvállaltuk, hogy büdösek vagyunk, kicsit megcsípett a nap és a sör, és metalt akarunk hallgatni. Így a kiállításon  egy perc csönddel adóztunk a művészet ilyetén elhalálozásának, majd oldalazó lépésekkel angolosan továbbálltunk. A kis és nagyszínpad között elterülő alföld méretű rész is bőséggel tartogatott felfedezni valót. Volt itt két horror mozi, ahol egész nap válogatott vizuális gyönyörökben élvezkedhetett a nagyérdemű. A valóság inkább az volt, hogy a sötétített leülős részek már magukban megértek volna egy The Walking Dead epizódot, ahogy a megfáradt fesztiválközönség szanaszét fetrengett, javarész stagnáló zombipózt felvéve. A mozik mellett volt egy teljesen érthetetlen külön kapus kis partyzóna is, ami leginkább egy balatonfüredi Piros Pöttyös beach house VIP részlegére hasonlított. Hiába üvöltött bent a metal diszkó, ez a dizájn és a szépen mosolygó hostess lányok úgy riasztották a népet, mint a lepra. Ez nem jött be, srácok! Aztán volt itt még végeláthatatlan mennyiségű death, black, gore, grind merch sátor official és kevésbé official pólósok, CD és óriás pénisz alakú vízi pisztoly árusítás minden mennyiségben. Elcsemegéztünk, nézelődtünk, keresgéltünk majd győzött a nap és a már fentebb említett BAR hűsítően hívó szava.
 

-Primordial-

A Primordiallal a kapcsolatom ha nem is viharos, de mindenképp hullámzó. A korai vehemensebb lemezek után a The Gathering Wilderness-el meginduló epikusabb vonal valahogy nem tudott megfogni. Pedig hajszálnyiak voltak a változások, de akkor sem ment a dolog, akárhogy is erőltettem. Aztán jött tavaly a Where Greater Men Have Fallen és ismét minden a helyére került. Szinte extázisban vártam a fellépésüket, ami hirtelen indult és egyszerűen azonnal elvarázsolt. Nemtheanga mester jellegzetes megjelenése, arcfestése és kisugárzása egyszerűen torkon ragadott. Ritka az a pillanat, hogy gőzöm sincs, mit és mennyit játszottak, gőzöm sincs, hogy akár a jobb lábamról átálltam volna a ballra, vagy hogy egyáltalán pislogtam-e a közel 40 perces program alatt. Egyfajta misztikus kelta transz lett úrrá rajtam, ami már a nyitó Where Greater Men Have Fallen első hangjai alatt megbabonázott. Ez a transz-állapot mindvégig magával ragadott és hurcolt át az Empire Falls-on, a No Grave Deep Enough-on, a Singing to the Slaves lassan építkező monumentális kiteljesedéséig. Szinte nem is értettem mikor vége lett a koncertnek. Mint ha éber álomból kellett volna visszarángatnom magam, ami fájdalmas volt, egészen valószerűtlen. Hangulatban számomra egyértelműen non-plus-ultra volt az írek szeánsza.

-God Dethroned-

A Primordial okozta sokkból lassan kikeveredve battyogunk át a kis sátorba, hogy megtekintsük a holland veterán death gépezet pusztítását. Úgy látszik, ezek a holland zenészek már csak ilyenek. Veteránok és java részt death metalban utaznak. A 24 éves múltra visszatekintő God Dethroned életútját számos tagcsere, feloszlások, kihagyások tarkítják, azonban a blackened death metal asztalára letett kilenc nagylemezük még így is tiszteletre méltó teljesítmény. Ha azt is hozzávesszük, hogy ezen lemezek színvonala mindvégig kiegyensúlyozottan magas volt, akkor máris megkapjuk egy határozott elképzelésekkel, vasmarokkal és a stílus iránti kitartással alkotó zenekar képét. A koncertjük is egyértelműen reflektált a lemezen tapasztalható állhatatos hozzáállásukra. Faxli mentes, végletesen profin előadott, megszerkesztett bulit láthattunk. Olyan igazi vérbeli európai death metal volt itt minden. A csapat azt a puritán és egyszerű színpadi megközelítést preferálja, ami elsősorban a dalok perfekt interpretálására alapszik. Nincs mellébeszélés, nincs mis-más, nincs különösebben semmi, csak a masszív death metal ünnepe. Ez az a fajta zene és koncertműsor, ami alatt nem él meg az ember különösebb katarzist, nem emelkedik ki a fizikai valóságból, egyszerűen csak jólesően tekeri a rőzsét, bólogat és feltöltődik energiával. God Dethroned, köszi, ez jól esett!

– Death DTA-

Nagyon vártuk már, hogy ismét megidézhessük Chuck Schuldiner örök szellemét és fejet hajthassunk a halhatatlan munkássága előtt. Tudom, hogy a Death DTA sokakban felemás érzéseket kelt. Van aki azt mondja, hogy ez pénzcsinálás, rókabőr lehúzás, más egyfajta tiszteletadásként értelmezi a Death DTA létét és koncertjeit. Az a helyzet, hogy én is ez utóbbi csoportba tartozom és örülök neki, hogy az élő zene erején keresztül, az autentikus Death zenészek közreműködésével élhetem át Chuck zenéjének energiáit. A Death DTA persze nem Death. Max Phelps nem Chuck. De ezek ellenére is talán ez az egyetlen hiteles lehetőség a korombelieknek és a következő generációknak testközelbe kerülni a death metal egyik úttörőjének valódi zenei erejével. Külön öröm számomra, hogy a Barba Negra Trackes koncertjüket és ezt egybevéve, szinte az összes klasszikus érabeli Death zenészt láthattam élőben játszani Death klasszikusokat. Azért Paul Masvidalt, Steve Digiorgiot, Sean Reinert-et, Bobby Koelble-t, és persze minden metal dobos keresztapját, miszter Oktopuszt, Gene Hoglant élőben látni nem kis öröm. Külön élmény volt, hogy míg Budapesten Sean Reinerttel az egészen korai érát idézték meg, addig most Gene Hoglannel egy igazi csúcskategóriás késői munkásság megidézésnek lehettünk fültanúi. Azért az igazán klasszikus korai dalok, mint a Pull The Plug, Spiritual Healing, Zombi Ritual vagy a Leprosy nem maradhattak ki a műsorból. A teljes megőrülést azonban a Symbolic-ról szemezgetett Cristal Mountain, Symbolic vagy az Individualról megidézet Overactive Imagination, a Sound of Perseverance-en helyet kapó Bite The Pain váltotta ki. Mondanom sem kell, hogy egy gombostűnyi hiba sem csúszott be a programba, patentül ütött a hangzás és a zenészi teljesítmény is a legfelsőbb kategóriába tartozott. Mondjuk ezektől az arcoktól nem is lehetett mást várni. A dalok pedig… mit lehet mondani Chuck munkásságáról? Kifacsart, feltörölte a padlót és bizonyossá tette, hogy még most is a Death ül a stílus trónján!

„BM: a Dödheimsgardot szeretem. Nagyon is. Nagyon várom őket a késői és kisszínpados fellépés ellenére is. Meg annak ellenére is, hogy a Death DTA gyakorlatilag lefejezett, megrágott, megemésztett és kiokádott a porba. Nem baj, akarom, szeretem, bírom! El akarok merülni a bomlott elektronikával sújtott avantgarde black metalban. Kíváncsi vagyok, hogy a puritánabb A Umbra Omega hogy fog megszólalni. Már jönnek is! Atyaég, kezdődik! Aham, ez egy újabb dal lesz. Hát ez a samplerek nélküli, lecsupaszított megszólalás nekem kicsit vérszegény így élőben. Ellenben az énekes át van szellemülve, nem kicsit. De jó, ő élvezi kegyetlenül. Ez a mozgáskultúra, teljesen kész! Ha nem szedegetett ez az ember a koncert előtt a közeli rekettyésben holland gombát, akkor megeszem a kalapom. Vagy felnyalta a bélyeget a képeslapra. Hát ez odabasz… Mintha Tihanyi Tamás legveszélyesebb tévés energetizálását nézném. Sőt, lassan Tihanyi Tamás elbújhat Aldrahn művész úr performansza mögött. Ez a gyerek leszedte az összes barackot, felszedte az összes krumplit, megdagasztotta a kenyeret és felfalazott egy egész házat. És még csak a harmadik dalnál járunk. Ez ultra gáz. A zene is elég vérszegény, de ez a performansz tiszta vicces. Áhh… én ezt nem bírom, ehhez nem ittam eleget. Srácok, kevesebb cucc és több zene kéne, na mennyünk aludni.”

A nap folyamán még belenéztünk a Sepulturába, ami várakozáson felül profi és energikus volt. Igazi atombomba koncertet adtak, ami lüktetett, élt és persze végletesen professzionális volt. Nem nagyon szeretem az újabb lemezeiket, Derrick főfelügyelő úr orgánumával pedig már sosem fogok megbarátkozni. Mindezek ellenére az elcsípett utolsó 20 perc eszméletlenül rendben volt. Messze lemosták a Soulfly-t… Aztán volt itt még egy kis Marduk, amit szintén nagyon vártam. Az új korszakuk egyszerűen telitalálat. Mortuus hangja és énekstílusa számomra az esszenciális black metal csúcsa. Imádom. Igazi best of-ot vártam a bandától az utolsó pár lemez legjobb dalaival. Hát nem ezt kaptam. Persze így elmondva, hogy eltolták a teljes Panzer Division Marduk lemezt, nagyon extrának tűnik. Élőben életem legunalmasabb 18 perce volt. Ennyit bírtam végigállni. Ekkorra már az egyen tempó és egyen blast egyfajta ipari kattogássá változott át. Mint a beakadt CD lemez. Bevallom, hogy minden kultikus státusza ellenére számomra kegyetlen unalmas ez a lemez. Élőben ez hatványozottan előjött. Kár. Biztos később toltak újabb dalokat is, de én megbuktam a Panzer Division teszten. Elhullottam, mint kiszáradt őszi falevél az első erősebb fuvallatban…
 

 

Az ébredés már a szokásos metódus mentén zajlott. Kászálódás, meleg „jóreggelt” pálinka, atommeleg napsütés, nagy – nagy remények, hogy ma bizony végre mindent, de mindent megnézünk, amit beterveztünk. Ma képtelenség lesz eltéríteni minket, nincs erő és nincs akarat, ami máshogy alakíthatja a napunkat. Határozottak, meglepően frissek és végre frissen zuhanyozottak vagyunk. Ez az, ez kell ide! Ma nincs sörözés, nincs lemaradás, nincs bocsánat!

-Blood Red Throne-

Fenti fogadalmunkat betartandó, délelőtt 11:00 órakor már is a Blood Red Throne koncertjére várakozunk az atommáglyához hasonlító katlanban, amit nézőtérnek csúfolnak egyesek. A norvég brutal death metal csapat sosem tartozott az élvonalba, de minőségi, megbízható zúzdákat szállított az évek alatt. Időnként betársultam a csapat mellé az épp aktuális friss korongok megjelenésekor, aztán különösebb viszályok nélkül el is búcsúztunk egymástól minden alkalommal. Pedig a bandában olyan nem éppen kispályás srácok játszanak / játszottak, mint Död (Cobolt 60, Satyricon – live), Tchort (Green Carnation, Carpathian Forest), Anders Kobro (In The Woods, Carpathian Forest) és Sanrabb ( Gehenna, Throne of Katarsis). Ennek fényében egy überkirály top ligás banda is lehetne a BRT, mégsem az. Ezt már nem nagyon fejtjük meg, főleg úgy nem, hogy a koncertjük sokkal rosszabbul sült el, mint amire számítottam. Gyenge volt a hangzás, erőtlen volt az interpretáció és bizony maguk a dalok is messze gyengébbnek hatottak, mint ami az emlékezetemben élt a lemezeikkel kapcsolatban. Okés, negyvenhatezer fok van és délelőtt 11. Ez azért nem a tökéletes körülmény egy brutal death bandának. Mindegy, megvoltak, végigálltuk, mentek…
 

-Procession-

Ez az egy koncert elég volt ahhoz, hogy összes fogadalmunk és tervünk dugába dőljön, mert az agylevünk túllépte a kritikus hőmérsékletet. Így hát inkább elbújtunk a nap elől. Ki erre, ki arra. Hirtelen egyedül maradtam és kifeküdtem a fűbe. Olvasgattam, pihentem, fetrengtem. Egyszer csak valami igen frankós dal indult el. Gyors csekk, kik ezek? Aham. Procession. Nem tudom mi ez, de tetszik. Öt perc múlva, még az első dal végén leértem a tánctérre, ahol mondjuk egy-két száz élőhalottra főtt másnapos fanatikus keménymag billegett a lábán. Meg a Procession a színpadon. Rövid időn belül elkezdtem érezni az ismételten beinduló ghoulification folyamatot magamon, így árnyékba húzódva figyeltem a kiszolgáltatott körülmények közt játszó doom metal brigádot. Hát ez nem az a körülmény és időpont, amikor egy doom metal banda beütne. Ettől függetlenül tetszik a stoneres, középgyors / lassú muzsikájuk. Az énekhang és a hangulat leginkább a Reverend Bizarre és Lord Vicar bandák auráját idézi meg. A monumentálisan hömpölygő doomhenger a megfelelő körülmények között biztosan telitalálat lenne. A csapat is érzi, hogy a körülmények nincsenek az ő oldalukon, mégis lelkesen letolják a programot. Összességében félholtan álldogálva egy korrekt és utánanézésre érdemes névvel lettem gazdagabb, főleg, hogy a Reverend Bizarre már megboldogult.

„BM.: a Procession után most már kemény leszek mint a vídia és elmegyek a kisszínpadon kezdődő Ne Obliviscaris-ra. Ahh, napról napra messzebb van a kisszínpad a nagyszínpadtól. Itt valami megmagyarázhatatlan tértágulás következett be. Botorkálok, de nem haladok. Hehe, ezek a broki alakú vízipuskák még mindig viccesek. Uhh… megpusztulok. Nem iszok sört, akkor sem iszok. Na jó, iszok… Ott a kisszínpad szélén van egy egyköbös tűzi víztároló. Még árnyék is vetül rá. Letelepedek mellé, rá, köré. Ráfolyok mint ahogy Salvador Dali híres festményében az óra folyik le az asztalról. Hasonlóan képlékeny vagyok. Kiváló, hogy a műanyag tartály körül fém keret van, van mibe kapaszkodni. Ez nem másnaposság, nem rosszullét, csak egyszerűen a fáradtság, és a meleg és aaaa…. okés, okés, és egy kis másnaposság is. Az idő persze nem hódol be Dalinak és nem folyik. Nem is csepereg. Nem megy sehova, kérlelhetetlenül áll egy helyben. Én pedig kezdek beleépülni a víztartály szerkezetébe. Kafkai átalakulás indul meg. Folyékony vagyok, víz vagyok. Sör vagyok. Én vagyok a matrica a tartályon. Éééés végre kezdődik. Héjj! Ez nem Ne Obliviscaris. Kik ezek? Aham, cseréltek. Én épp egy Outre koncert kellős közepén vagyok. Legalább jól nyomják. Faszán szól minden, tetszik a megjelenés, tetszik minden. Elfolytam. megyek aludni még egyet.”

Ébredés valamikor délután… nézzük meg miről maradtunk le. Aham… Cryptopsy és The Haunted ment a levesbe. Viszont a Solstafirt már semmi pénzért sem hagyjuk ki.

-Solstafir-

Nem gondoltam volna, hogy az izlandi srácok zenéjének feküdni fog a fesztiválozás. Merengős, lassan építkezős hangulatorientált post-os zenéjük nem feltétlen nyári fesztiválprogram. Szerencsére ismét csalódnom kellett. És újfent az emberi tényező adta hozzá azt a pluszt a zenéhez, ami képes egy azon zenét lehúzni a béka segge alá és képes végtelen magaslatokba emelni. A Solstafir legénysége az utóbbi verziót választotta és se az időre, se az időpontra se a körülményekre nem voltak tekintettel. Elementáris erővel varázsoltak elő egyfajta bensőséges aurát, ami azonnal lehetővé tette azt a személyes kapcsolatot a zenéjükkel, amiről azt hittem, hogy csak csillagos estéken, otthon, fülessel a fejemen lehetséges. Hihetetlen, de minden hang működött. Ebben nagyon nagy szerepe volt Adalbjörn Tryggvason karakteres, végtelen frontemberi kisugárzásának. Nem tudom pontosan min múlik, de Tryggvason egy olyan tökéletes ’70-es évekbeli igazi rockstar karizmával rendelkezik, amiről a síró lányok, őrjöngő tömegek jutottak eszembe akárhányszor ránéztem. Egy modern kori Jim Morrison. Tryggvason persze tett is ezért a miliőért. Ahogy a kordonon végigegyensúlyozott, miközben az első sorok nézői segítettek neki és fogták a kezét, az egy annyira egyszerű dolog volt és mégis lehengerlő kisugárzással bírt, hogy fel sem tudtam fogni teljes egészében. Nem tudom mi történt, de valami mágia lengte be a színpadot ami ránk is átragadt. A Primordialnal leírt spirituális élményhez hasonlót élhetett át mindenki, aki rá tudott kapcsolódni a banda energiáira. Csoda volt minden perc.

-Dead Congregation-

A Solstafir révületéből még fel sem ocsúdva mentünk át a világvégi kisszínpadra, ahol számomra a 2014 év ultimatív death metal lemezét elkészítő Dead Congregation fellépésére gyülekezett az elszánt tömeg. Igazából valahogy nem sikerült még kitisztulnom a Solstafir mágiájából, ami nem hogy hátrány lett volna, hanem sokkal inkább segített a Dead Congregation végtelenül sötét és gonosz kisugárzású death metaljára rákapcsolódnom. Ahogy a srácok belekezdtek a programba, azonnal elmerültem és vigyorogva szívtam fel magamba a Promulgation of The Fall élő interpretációjából áramló feketeséget. Bár a hangzás nem volt eléggé tiszta, a kicsit torzítósan túlhangosított összkép nem rontott a banda zenéjén, inkább csak elmélyítette azt a túlvilági érzetet, amit lemezen is könnyedén teremtenek meg. A tempóspektrum teljes egészét lefedő dalaikkal tökéletesen építették fel a koncertprogramot. Hiányérzet nélkül és már szinte félve vágtam bele a Lvcifyre programjának feldolgozásába.

-Lvcifyre-

Az angol szélvész blackened death horda zenéje lemezen még nem tökéletes, azonban annyira mindenképpen jó benyomást tett rám a Svn Eater, hogy semmiképpen ne hagyjam ki ezt a fekete mészárlást. A Lvcifyre gyakorlatilag ott veszi fel a fonalat, ahol a Dead Congregation letette. Minden vörös fényben, úszik és a mészárlás egy még magasabb tempóra kapcsol. Amit a Lvcifyre egyik hibájának érzek lemezen, miszerint nem igazán használja ki a változatosabb tempókban rejlő lehetőségeket, az itt koncerten a visszájára fordult és egyre feszülő figyelemmel vártam, hogy tudnak-e még dalról dalra egyre magasabb fokozatba kapcsolni. Tudtak. A közel 50 perces jégvihar és lávaeső pusztítás egyre csak fokozódott. Valahogy élőben nem hiányoltam azt, hogy kizökkenjünk a sebességből. Csak egyre többet akartam. Fel akartam falni a napot.

-Vader-

Azt hiszem, hogy a Dead Congregation és Lvcifyre koncertek után már gyakorlatilag immunitást nyerve fogjuk letudni a lengyer legenda Vader programját, mint a négynapos őrület tökéletes lezárása. A Vaderről annyira nem lehet sok újat elmondani. Aki éli ezt a vonalat, kizárt, hogy ne csípte volna el ezt a kimondottan koncertfavorit lengyel gyilkoló gépezetet. A veteránok most sem okoztak csalódást és a legprofibb hangzással, színpadi munkával, zenészi teljesítménnyel tolták le a fesztivál utolsó kiemelten fontos koncertjét. Peter lelkesedése, hangja és gyilkos játéka mit sem halványult az évek alatt, maximum nemesedett. Szerencsére a kedvenc lemezemet, a Litany-t sem hanyagolták és mind a Cold Demons, mind a világkerekség egyik legütősebb death dala, a Wings is felcsendült. Amit szinte hitetlenül figyeltem, az James Stewart dobjátéka volt. Okés, mindenki óramű pontossággal játszott, azonban James gyakorlatilag olyan lazán és mosolyogva tolta végig a legtechnikásabb részeket is, mintha kettőnégyet tolna egy lakodalmas bandában. Eszméletlen technikai tudás, zenei érzék és lazaság van a fickóban. Hihetetlen energiákat tudott hozzátenni a gördülékeny és laza játékával ahhoz a pusztító összképhez, amit a Vader képes megidézni egy-egy élő fellépés során. Peter sem volt rest, ezer év és tízezer koncert rutinjával vezényelte le a showt. Tudjátok mi a furcsa? Hogy ennyi év, ennyi koncert, ennyi lemez után is lelkesedéssel, full energiákkal, közvetlenül és kommunikatívan viszi végig a teljes fellépést. Vérprofik, látszik, hogy imádják azt amit csinálnak és persze ez miránk is azonnal kihatott imádtuk a Vadert. Ismét.

Nem maradt más hátra, mint egy utolsót aludni és szedni a sátorfánkat, összeaszalódva, kifáradva, az utolsó csontunkig hatoló zenei élményekkel hazautazni. Nem hiszem, hogy nagy meglepetés az, hogy a hazaút nagy részét csendben töltöttük és a folyamatosan bevillanó ezer kép és élmény okozta trippen voltunk mindannyian, még napokon át. Az elején azt írtam, hogy ez lesz a farewell koncertem. Végül is annyi élménnyel gazdagodtunk, annyi izgalmas és értékes koncertet csíptünk el, hogy felülvizsgáltam ezt a döntésemet és bizony jövőre ugyanitt, ugyanígy, ugyan velünk. Brutal Assault, én így szeretlek!