Míg vannak olyan zenekarok, akik rendszerint elkerülik Magyarországot, illetve csak nagyon ritkán tisztelnek meg minket jelenlétükkel, addig egyes előadók turnéprogramjában bástyaként szerepel Budapest. Utóbbi besorolásba tartozik a technikás death metal egyik fő zászlóvivője, a Nile is. Először 1999-ben láthattam őket a Fekete Lyukban, a Thyrfing, Cryptopsy, Vader, Enslaved és a Six Feet Under társaságában (micsoda este volt!), de azóta már többször is volt hozzájuk szerencsém: a hajón, a Pecsában, vagy jelen esetben, a Dürerben. Ezúttal nem akárkik kísérték őket útjukon, ugyanis a Suffocation a még gyerekkorát élő death metal idején alakult, és a klasszikus Effigy of the Forgotten lemezével óriási hatást gyakorolt a műfajra. Biztos vagyok benne, hogy az azóta nagyobb népszerűségnek örvendő Nile-ra is mély benyomást tettek. Dallas alázatos és dícsérő szavai mindenképp erről árulkodnak.
A bulit az Embryo nyitotta, de meg kell vallanom, hogy amit ezek a fiúk összekalapáltak, nálam nem talált gazdára. Szaggatott Messhuggah / Fear Factory-szerű riffeléssel és átlagos(nak is alig mondható) death metallal szereztek örömet annak a néhány rajongónak, akiknek láthatóan tetszett a műsor, a tömeg nagy része azonban a kistermet választotta.
Mivel abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy egyszerre két teremben is szólt a death metal, úgy az átszerelés alatt sem kellett várakozni. A tömeg nagy része átvonult a kisterembe, hogy belefüleljen a Kill With Hate programjába. A terem szinte teljesen megtelt, valóban sokan voltak rájuk kíváncsiak, ami nem meglepő, mert igen intenzíven, feszesen és lelkesen játszották ezt a brutális műfajt. Túl sokat nem időztem, mert úgy tűnt, egy kicsit egymásba csúsztak, és részben fedték egymást a fellépések, a Suffocationről pedig egy másodpercre sem akartam lemaradni. Mire ők színpadra kerültek, szép számmal begyűltek az emberek, és megkockáztatom, hogy az ő fellépésük sokak számára volt döntő abban, hogy jegyet váltsanak az eseményre. Már csak azért is, mert ez mindössze a harmadik fellépésük volt Magyarországon, ha az információim helyesek.
Aki esetleg nincs képben a zenekar felállását illetően, és arra várt, hogy Frank Mullent, a Suffocation legendás hörgőmotorját fogja élőben látni, annak elmondanám, hogy Mullen két hétnél hosszabb ideig nem maradhat távol az új munkájától, ezért Ricky Myersnek jutott e megtisztelő feladat. Aki látott már videót a fickóról, és hallott Suffocation dalokat az ő előadásában, az tudta, hogy nagy baj nem lesz. Myers remekül képes utánozni Mullen hangját, igyekezett mindent éppen úgy kiénekelni, ahogy az a lemezen is hallható, még azokat a hörgéseket is pontosan időzítette, amelyek nem részei a dalszövegnek. Volt üröm az örömben, ugyanis a hangja lebetegedett, de ez leginkább a dalok felkonferálásánál hallatszott. Minden bizonnyal iszonyúan meg kellett erőltetnie a torkát, hogy azok az embertelen hangok maradéktalanul előtörjenek belőle, ami nem lehetett kellemes élmény. Ennek betudhatóan, sajnos, nem is játszották végig a programot, Myers többször is elnézést kért, de hát ilyenkor nincs mit tenni, a hozzáállása és teljesítménye előtt így is le a kalappal.
Mivel először volt szerencsém a Suffocationt élőben látni, szívet melengető volt nézni Terence Hobbs, a karizmatikus gitáros játékát, valamint a nem kevésbé emblematikus szőke Derek Boyer bőgős old-school kiállását, csápolását. Többek között, olyan dalokat hallhattunk megszólalni, mint a Breeding the Spawn, Abomination Reborn, vagy éppen a Funeral Inception a Despise the Sun EP-ről. A lúdbőrös élményt azonban a Mass Obliteration és az Infecting the Crypt jelentette az etalon Effigy of the Forgotten mesterműről, valamint a Catatonia a Human Waste kislemezről. Remélem jönnek még Magyarországra önálló turnéval is, hogy teljes programmal is láthassuk őket.
A kisteremben zúzó Gravecrusher, Age of Agony és Gutted zenekarok műsorát egy kommentben esetleg összefoglalhatnák azok, akik végignézték ezeket a koncerteket is, nekem ezt, sajnos, sikerült elkerülnöm, amit remélem, egy másik alkalommal bepótolhatok.
A Nile színpadra lépésekor még csak a tömeg fele érkezett vissza — ilyen szempontból célszerűbb lett volna a helyiségekben egy monitoron jelezni, hogy épp mi zajlik a másik teremben —, de pár perc alatt újra megtelt a nagyterem, szóval, gond nem volt. A Nile élő teljesítményét senkinek nem kell bemutatni, aki szereti a zenekart, annak temérdek alkalma nyílt arra, hogy láthassa őket koncerten, így hát a megszokott elvárásokkal indultam én is neki a bulinak. Azt nem mondhatnám, hogy minden olajozottan működött volna: például, a Kafir! alatt Karl Sandersnek sehogy sem sikerült megszólaltatni a gitárját, le is kellett cserélnie, de mire sikerült beállítani, már a dal végénél jártak Dallasék. Ezt leszámítva zökkenőmentesen játszotta a jobbnál jobb dalokat az egyiptomi szellemben fogant intenzív death metal sűrítmény. A Sacrifice Unto Sebek, úgy látszik, egyetlen koncertről sem hiányozhat. Hozzátenném: szerencsére, ugyanis egy remekműről van szó, és mindenki szereti a dalt. Azt előre sejteni lehetett, hogy a Call to Destruction és az Evil to Cast Out Evil dalokat élőben is bevetik majd, de ami számomra az egyik meglepetés volt, az az, hogy az új lemez legjobb dalát, az In The Name of Amunt is eljátszották. Nagyszerű volt élőben is hallani. Egy Nile est fénypontja számomra mindig az, amikor megidézik az Amongst… lemezt (megjegyzem, nagyon ritkán teszik). A debütöt a Howling of the Jinn című darab képviselte, amelyet élőben hallgatni mindig rendkívüli öröm. Hasonló izgalmakat élhettünk át a Lashed to the Slave Stick című Annihilation… korszakbeli tétel hallatán is. Igyekeztek minden érából előásni dalokat, így a nagyérdemű olyasmiket hallhatott, mint a Defiling the Gates of Ishtar, Hittite Dung Incantation, The Blessed Dead vagy a Sarcophagus. Utóbbit, nem is tudom, kihagyták-e egyszer is a programból. Korábbi hagyományokhoz hasonlóan, a Black Seeds Of Vengeance zárta a sort, amikor is Suffocation és Embryo tagok is színpadra léptek, hogy együtt kántálják a harci himnusznak beillő refrént.
Hallottam már Nile-t tisztábban is szólni koncerten, de ezt csak összehasonlításképpen említem, az este igazán remek és élvezhető volt. A hatalmas választékot kínáló merch pult mellett pedig én sem tudtam büntetlenül elhaladni: az Amongst… iránti rajongásom ezúttal egy póló formájában került kifejezésre, de ez a szindróma többeknél is jelentkezett. Ami engem illet, az esemény a Nile tagjaival váltott néhány szóval ért véget, akik a szokásos közvetlen és barátságos modorukkal szereztek rajongóiknak néhány emlékezetes pillanatot. Abban biztosak lehetünk, hogy nem most láttuk őket utoljára.
(Mihály Károly barátomnak pedig köszönet a képekért!)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
basszus Peti, te is ott voltál?!?! ó ha ezt tudom!!!!!!