Ragyogó viking előremutatás

Devin Townsend előzenekaraként idén már járt nálunk a norvég Shining. Akkor azt írtam, hogy sajnos nem tudtam végignézni programjukat, úgyhogy reménykedtem egy külön fellépésben, amikor csak rájuk tudok koncentrálni. S lám, ez be is jött! Mikor hírét hallottam/láttam, hogy jönnek önállóan az A38-ra, nem volt kérdéses, hogy menni kell!

Ez a Shining nem azonos a tésztaszedő, black metalos Shininggal (ők svédek). Noha a norvégok is ezer szállal kötődnek a metalhoz (a basszeros, Ole Vistnes olyan együttesekből is ismert, mint a Tristania, vagy az In Vain, a dobost pedig a Leprousból igazolták), nem volt ez mindig így. Eredetileg akusztikus jazzformációként startoltak, de aztán őket is egy életre megfertőzte a torzított gitár varázsa és rájöttek, hogy sokkal jobb mulatság hangoskodni. A 2005-ös harmadik albummal (In The Kingdom Of Kitsch You Will Be A Monster) kezdődött meg náluk a rockosodás. Muzsikájukat nehéz pontosan behatárolni, ők maguk „blackjazz”-nek nevezték el. A free jazz, punk, industrial metal, stoner rock, progresszív rock stílusjegyeiből egy igazán agyahagyott vegyületet kotyvasztottak boszorkánykonyhájukban, ami kb. olyan hatást kelt, mintha a fémesebb oldalát megmutató Killing Joke vagy a Die Krupps összeállt volna az avantgárd jazz mágus John Zornnal, vagy mondok még nagyobbat: ha Captain Beefheart élne, egész biztos ilyen zenét akarna tolni. 🙂 Bevállalósságukra jellemző, hogy már olyan egészen extrém helyszínen is adtak koncertet, mint a hazájukban található Trolltunga, ami egy 700 m magasan fekvő sziklanyelv.

Az előzenekarok közül csupán az ausztrál Caligula’s Horse-hoz volt szerencsém. A kenguruk földjének lakói prog. metalban is egyre jobban jeleskednek, elég csak az Alchemistre, vagy a Karnivoolra gondolni. A sor végére nyugodtan oda lehet biggyeszteni a Caligula’s Horse-t is. Ők nagyjából a djentesebb vonalat viszik, nem kevés Tesseractos (eme bandával is turnéznak együtt) beütéssel. A Meshuggah hatású páratlan, tördelt ritmusokat igencsak szoftos dallamokkal gazdagítják. A szólógitáros jól hallhatóan Steve Vai és Joe Satriani munkásságával is tisztában lehet; szólói nem egyszer a két mestert idézték fel. De hogy tudnak lágyabb húrokat is pengetni, arra ott van bizonyítéknak a kissé Incubus-os Vanishing Rites, amiben még reggae (!) és latinos hatások is észlelhetőek. Mozgásilag is igen okésak a srácok, nem vesztek el a színpadon.

A Ragyogás éppen International Blackjazz Society címre keresztelt friss nagylemezét turnéztatja, ennek keretében ejtették útba az A38-at. Egyből a klipesített I Won’t Forgettel adták meg az alaphangot, amit a The One Inside követett. Olyan elemi erővel taroltak le ezek a tételek, hogy felmerült a kérdés: hová lehet ezt még fokozni, egyáltalán lehet-e. Nos, a folytatás megadta a választ a kétkedőknek.A hajótól megszokott bika hangzásnak köszönhetően magabztosan görgetett végig az agyakon a Shining úthengere. Jorgen Munkeby, a zenekar frontembere, fő szószólója amellett, hogy énekel és gitározik, több alkalommal is szaxofont ragadott. A fiatalember a nu jazzt experimentális, acid és eletronikus elemekkel összeboronáló Jaga Jazzist nevezetű csapatnak is tagja volt korábban.

Shining

A Fisheye, My Dying Drive kettősét követően a Nine Inch Nails rokon House Of Controllal lépte le a srácok a gázpedálról kicsit; ez a szám a relatíve lassab tempójával kis pihit engedélyezett az intenzív muzikális rombolás közepette. Majd visszatértünk Jorgen vezényletével a postindustrial tekerések apokaliptikus medrébe. A Healter Skelter nem Beatles feldolgozás, hanem egy free jazzes dörgedelem, némi King Crimson és Soft Machine beütéssel, amit a csapat Live Blackjazz c. DVD-jéről is jól lehet ismerni.

Shining

A stoneres ízű Burn It All is úgy dörrent meg élőben, hogy gyengébb idegzetűek sírva könyöröghettek kegyelemért. Végig a koncert alatt az motoszkált a fejemben, hogy idehaza miért nincs még csak hasonló banda sem? Ezek a norvégok iszonyat őrültek, abszolút nemzetükre vall, hogy rengeteg dilinyós, de ugyanakkor minőségi bandát adtak már a világnak a Turbonegro-tól a Kaizers Orchestrán keresztül a Kvelertakig. Ez jól példázza, hogy a viking vér ott munkál bennük rendesen. A bulit átszellemült arccal (amelynek láttán kb. olyan hatást keltett, mint egy cirkuszi porondmester) végignyomó Jorgen még egy kis stagedive-olásra, bodysurfölésre is vetemedett a vége felé. Társai ennél lényegesen visszafogottabbnak bizonyultak; Hakon Sagen gitáros pl. simán jöhetett volna akár a honfitárs A-hából is. 🙂

Nekem speciel jelenleg a Kvelertak mellett a kedvenc norvég zenekarom a Shining; eszeveszett előremutatásukkal szerintem ők azok, akik leginkább utat mutatnak a jövőt illetően. Remélem, még megörvendeztetnek minket jó pár ilyen kirobbanóan zajos, elvetemült előadással! A ráadásban előszedett The Madness And The Damage Done már csak címe okán is (Az őrület és a kár, amit okozott) perfekt lezárását nyújtotta a lehengerlő viking offenzívának. Jorgen Munkeby-ékre jófejség terén sem lehetett panasz: alighogy befejezték a fellépést, már kint is termettek a merchpultnál; lehetett velük beszélgetni, fotózkodni.

Köszi A38!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.