Az ukrán Darktrance több szempontból is meglepett, először is a neve alapján (legalább is én) valami ipari vagy EBM csapatra asszociáltam – Nem az! Másodszor s ez összefügg egyben a harmadikkal is; nincs se demó, se kislemez, pedig az olyan „csapatok” melyek számítógép – vagy stúdió eszközök segítségével alkot – és a rengeteg kezdetleges kiadvány mind arra való, hogy az illető-porject fejlődését mutassa és felfigyeljen rá egy kiadó és végre kiadhassa…
Nos itt mindenért Deimos (alias Dmitry Gubsky) a felelős és a Ghosts in the Shells az első kiadvány, amit kapásból piacra is dobott tavaly nyáron a BadMoodMan Music. Magvallóm kicsit bátor és kísérletező kedvű ez a kiadó, mert fogalmam sincs mennyi fogyhatott el azóta a Darktrance bebütből. Nem is azért mert annyira rossz zene lenne, hanem nem hinném, hogy nagy igény van az ilyesmire, amúgy Dmitry Gubsky 2007-ben hívta életre zenekarát Kyyivben. Zeneileg néhol black metalnak, míg máshol dark metalnak titulálják, s azt hiszem mindkettő igaz.


A Ghosts in the Shells 42 perce nem más, mint egy fájdalmas folyam, a világégés és pusztulások kora után, mikor az emberi lét és szellem a megmagyarázhatatlan kietlenségben önmagára ébred. Hihetetlenül mély és depresszív zene, amelyben az ambient, dark, gothic és black metal szegmensek keveregnek s kalauzolnak el egy világba, ahol csak a szürke és a fekete lelhető fel, mint szín… a dalok ennek ellenére változatosak, akadnak gyorsabb és lassabb tételek is, ahogy a zörejek és hangok kavalkádja is végtelen. Tehát kapjuk azt az eklektikus atmoszféra és zaj-halmazt, melyet az ilyesféle zenéktől joggal el is várunk. Van itt vánszorgó doom és csörtető fekete fém burjánzás is, mégis a legkiemelkedőbb dal mindenképpen a Black Sun, melyben igazán gyönyörű billentyű futamokat kapunk, melyek már-már futurista magaslatokba szárnyalnak. Kár hogy a gépies hangok néhol nagyon kihallatszanak, de ezekre megint csak felkészülhet az, aki úgy dönt elmerül a számítógépek útveszetőiben és a zárt ajtók erdejében… két zenekarhoz lehetne sorolni a Darktrance egy részét, ez pedig a holland és méltón kultikus Deinonychus illetve az olasz Forgotten Tomb (egyik se éppen vidám gyerekdalok válogatása…), a Ghosts in the Shells többi szegmense pedig néhol a My Dying Bride vagy a Wasara nyomdokain halad, illetve az észtországi – szintén egyszemélyes Catalepsy illetve a Hybernoid néhány megoldása kacsint vissza. A külsőségek tökéletesen illenek a zenei koncepcióhoz, monumentális és minimalista egyszerre, ahogy a Ghosts in the Shells is e két part között mozog, Dmitry Gubsky pedig a hálás révész… Mint minden ilyesféle produkció így ez is hangulatfüggő, a vokál amúgy alapvetően rekedt hörgés és károgás, illetve néhol gothic jellegű kórosok is feltűnnek, ahogy akad pár szép szóló, s ha már 2-3x lepörgött a korong, annyira háttérbe szorul a gépies dobok és hangszerek kicsengései - hogy ezek belsimulnak a depresszív kéregbe. Újító szándék természetesen nulla, és kételkedem, hogy a BadMoodMan Music sokat szakítana az ukrán fiatalember önkifejezésének zálogával – szóval mégis csak egy bátor dolog volt, még akkor is, ha a végeredmény számomra mondjuk tetszetős.