Az orosz Opaque Lucidity 2007-ben alakult, a csapat nevével fémjelzett album az első szárnypróbálgatásuk, amolyan debütjük. Három művészember követte el a négy számos és közel 43 perces lélekvesztést, Artem és Evgeny – vokálok (igazán kinn maradhattak volna egy sörre, míg a stúdiófelvételek készültek) a zeneiségért, pedig Nikita a felelős, akinek a filmvásznon már elkopott neve ellenére egész szép munkát végzett. Egyéb információval sajnos nem szolgálhatok, hiszen a projektnek nincs semmilyen weboldala, de még egy elcseszett myspace se… gondolom annyira belemerültek a Zen féle buddhista tanokba, az irodalom és az ezoterika közti széles differenciába, hogy ilyesmikre már nem jutott idejük, mióta pedig a szintén orosz BadMoodMan Music kiadta, azóta fennakadt szemekkel térdelve imádkoznak naphosszat…

Na félre a tréfával és a sarkított szarkasztizmusommal, a három orosz fiatal alkotta zene a funeral doom a drone és a kísérleti és dark ambient között mozog. Ritmusok nincsenek, a monumentális tér és azok zaja egész végig érezhető. Néhol megszólalnak torzított gitárok is, ám ahogy az a funeral doomban lenni szokott, semmi komolyabb technikázás vagy tudás, csak úgy érzésre néha belecsapnak egyet a húrok közé, had terjedjen a drone… a búgás amúgy erőteljes, de véletlenül se az az éteri drone, amelyet igazán nehéz hallgatni. A zene amúgy komor és mély, tele gyönyörű dallam foszlányokkal, vagyis valami olyasmi billentyű és atmoszféra halmazzal, amely valahonnan a túlvilágban ragadt éterben vergődik, immáron a létezés kezdete óta… Ilyen téren azt hiszem Nikita remek témákat hozott, s bár mint írtam mély és komor, néhol erőteljesen zaklatott, azért vannak helyek és részek, amelyek egyenesen pihentetőek, kikapcsolónak és mélyre visznek. A befogadást nehezíti a felsoroltak mellett még a két énekes mély hörgése, amik szinte mindenhol feleslegesek, de vannak olyan húzásaik, amik egyenesen vérfagyasztóak, míg olyanok is, amik inkább nevetségesek. A legemészthetőbb nóta mindenképpen Kense, hiszen itt a mély ambient merülésektől függetlenül klasszikus zenei alapok is feltűnnek. A külsőségek misztikusak és minimalisták egyszerre, ahogy az Opaque Lucidity is, így tehát ha szépnek nem is mondható a digitális szösszenet, azért illik a koncepcióhoz, és természetesen a hangzással sincs semmi gond.
A gond azzal van, hogy kit érint ez a 43 perc? Ki kíváncsi rá és ki akar elmerülni majd ebben a masszában, amely hibrid és felszentelt egyszerre. Azt gondolom, mindig lesznek kíváncsi emberek, és nagyon is lehet értéket találni az Opaque Lucidity debütjében, de egyben azt is fontosnak tartom elmondani, hogy vigyázzon vele a kedves hallgató hová lép és hová nem, mert ez egy kietlen és földöntúli világ, ahol a mezsgye és médium is egyben.