E hónap 27-én megjelenik a viking metalok üdvöskéjének a második nagylemeze, avagy a freiburgi Finsterforst újra támad… A német csapat 2004-ben alakult Dark Forest néven, ám ez már foglalt volt, így végül váltottak, s már az első EP-jüket is (Wiege der Finsternis) Finsterforst égisze alatt hozták ki. A csapatot mellesleg a scenén belül egekig magasztalják, mind a marketing, managment, mind a kiadó részéről, s rajongói tábor is akad dögivel. Valóban ilyen jó lenne a német horda?


A nagy helyzet az, hogy igen, valóban minőségi az új lemez (a hangzás is korrekt és a külsőségekkel sincsen semmi gond – leszámítva a túl vastagra sikerült bookletet, amelyet alig lehet belepasszírozni a tokba). Ám hogy mennyire viking metal, s mennyire pagan vagy folk black? Nos lehet bennem van a hiba, de ezt csak pár bandánál ismerem fel egyértelműen, s a ...zum Tode hin (az az a Halál felé - erősen Valhalla ízű a dolog) címre keresztelt korong éppen nem esik ezek közé. Igényes akusztikus hullámzásokkal és magasztos billentyű felhőkkel tarkított muzsika, amelyben alapvetően a középtempós black segmensek érvényesülnek, pár helyen villámgyors bedurvulásokkal. Azonban a folk (sőt már-már kocsmai és pub jelleget sehogy sem bírom kiverni a lelkemből) iszonyatosan erősen érvényesül, s a tangóharmonika hangulatos lépegetései tovább erősítik bennem az almabort vedelő részeges orkok képét, avagy post-tolkieni mezsgyék és a kapitalista-monarchia-haha hatásvadász ecsetvonásait. Maximálisan igényes és a maga nemében egyedinek tűnő zene, amelyben rengeteg vidám téma jön elő a népi jellegű hangszerelés végett. Na de ez elméletileg viking metal, én viszont semmi vikinget sem érzek benne, sem csatakiáltás, sem hajóhadak, sem pajzsok és fejszék suhogása, sem mesélő öreg a ropogó tűz mellett, avagy semmi olyan klisét nem mutatnak fel, amelyeknek illene körbefonni ezt az 5 nótában taglalt 70 percet… A dalok hosszúak, és rengeteg fejlődésen mennek át, azonban mindig visszatalálnak önmagukhoz és korántsem unalmas produkciót nyújtva. Színtiszta black metal szinte sehol sincs, s ahol mégis csak a fekete témák erősödnek fel ott se visznek véghez hatalmas pusztítást, a háttérben duruzsoló szintetizátor és az elő-előkerülő tangóharmonika vidám bolondos hangja sem hideg, sem kimért atmoszférát nem tűrik meg maguk mellett.


Ahogy a képet elnézem, a srácok szeretik a sötét erdőket, a magas sziklákról lezúduló vízeséseket és az apró patakokat, a mohás szirteket és a csicsergő természetet. Ezek az érzések meg is mutatkoznak a korongon, vannak részek, melyek teljeségében akár a természet hangai is lehetnének hangszerelve, kiegyensúlyozott és tökéletes, amelyet csak a múlt nagy alkotása, a felszínen burjánzó zöld terep jelenthet. Ha megfigyeli a kedves olvasó, direkt nem írtam egyetlen hatás bandát sem, s nem is annyira azért, mert nem lehetne hasonlítani egyikhez-másikhoz, hanem mert értelmét nem látom. Akik kedvelik a folk metalokat és nem riadnak vissza a mély hörgés és károgás közti vokáltól, a kissé kásás, de azért kellően erőteljes és riffgazdag gitároktól, esetleg rajong a viking metalokért – s a német nyelv se zavarja, annak érdemes tenni a német hordával egy próbát.

Megosztás