Megmondom az őszintét, eddig valahogy elkerültük egymást az Angertea-vel, hiszen ez már a harmadik nagylemezük, de ígérem mostantól forszírozni fogom a sűrűbb kapcsolattartást. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert piszokul megfogtak ezzel a számomra „kiutalt” albumukkal.


Röviden: bekategorizálhatatlan, többdimenziós muzsika, nagyon durva megszólalással, és majdnem koncepció jellegű, borzasztó búbánatos szövegekkel.
A bő negyven perc lecsengésével először lelki szemeim előtt egy réges-régi kisiskolás emlék pergett le, amikor a tömött buszon a bepárásodott ablakra szivecskéket rajzoltunk haverjaimmal, az éppen aktuális „ nagy szerelmünk” nevével, (természetesen tükörírással, hogy a le- és felszállók is értesüljenek eme világraszóló eseményről), de aztán persze, először a rajz szélei folytak szét, majd az egész alkotás eltűnt.

Mihály Gergely énekes, gitáros (nem titok), egy rossz véget ért kapcsolat minden búját, baját, szenvedését zenébe és a szövegekbe „ölve” – kiénekelve, kiüvöltve magából a fájdalmat, és remélem ezáltal végleg megkönnyebbülve –, alkotta meg, szinte terápia-jelleggel a „Twenty-Eight Ways To Bleed” anyagát. Társai a basszusgitáros Peralta Miguel, és a dobos Bárkai „Ottó” László - akik már több, mint egy évtizede muzsikusbarátai -, nagyon egy hullámhosszon voltak vele, és teljesen egyenrangú partnerként hoztak ki mindent, ami egy trióformáció ritmusszekciójának keretén belül lehetséges.


A zenébe főleg az Óperenciás tengeren tool-ról szivárogtak be hatások, de a majd’ két évtizeddel ezelőtti seattlei robbanás négy aduászának szelleme is tetten érhető. (A Nirvana-tól az együttlélegző feszes játékot, a Pearl Jam-től a szinte extatikus agyasságot, a Soundgarden-től a csikorgásig gerjesztett gitárokat, az AIC-től pedig a fájdalomból született szenvedélyes előadási hajlamot örökölték). Mindezt azonban nagymágocsi újraértelmezésben gyúrták össze, és briliáns előadásban tálalják.

Két olyan felvétel van, ami megszakítja a fentiekben jellemzett hangulatot, az egyik a harmadikként elővezetett „Sex In A Dyke”, ami egy nagyon rövid instrumentális tétel, egy kis Primus ihlette „összhangzattannak” is nevezhetném, a másik pedig az ötödiknek rögzített „Miattad”. Ez, mint a címe is mutatja magyarul szólal meg, és az egyetlen nóta az albumon, amihez vendégeket hívtak, hogy segítsék a búfelejtést: Kovács Attilát (ex-WMD, most már Sear Bliss), és Vincze Ádámot (Flop) gitározni, a Wackor-os Slayercsabit pedig perkázni. És ha már a segítő kezeknél tartok, nem maradhat ki a Dystopia-s Vári Gábor, aki az egész hangzásért felel. Kitűnő munkát végzett.

Egyszóval tehát ez nem az a pogócentrikus, duhajkodós metal, ami háromnapos nyakfájást okoz, hanem inkább elszállt, elgondolkodtató, és a szívtájékot megbizsergető verziója a keményebb műfajnak, egy messze nem hétköznapi élmény, mert hát ilyen is kell.

Lábjegyzetként (és tényleg nem okoskodásként, csak személyes véleményként) csak annyit, hogy az embert érik ilyen-olyan „csapások” az évek során, amiket vagy ő és közvetlen környezete generál, vagy eleve ő vállalt be, mert a lélekfejlődéséhez elengedhetetlen. Ha megoldja, és felülemelkedik ezeken, akkor továbbléphet egy következő szintre, ha viszont kifarol belőle, és „elvarratlan szálakat” hagy maga után, akkor még súlyozottabban jelentkeznek.

Ui: Kíváncsian várom a „Waterfront Syndrome” klipjét.

Megosztás