Az igencsak idióta nevű svéd csapat elsősorban a doom metal rajongóinak fog sokat mondani, a stockholmi csapatot erősíti Tommy "Wilbur" Eriksson négy húroson a Count Raven-ből, amely legyünk őszinték egy iszonyat erős svéd acélos doom lépegetés volt – s elméletileg van is, hiszen 2003 óta újra léteznek – ezt csicsergik a halott verebek az avarban rohadva mélyen…A Semlah amúgy 2001-es csapat, és nagyon csak doom mentalitással megáldottak, hiszen egy demót alakulásukkor, egy másik demót (vagy EP-t) pedig 2004-ben lőttek el, majd pedig újabb öt év kellett mire a szóban forgó debüt elkészült, érdemes volt rá várni? – merül fel a kedves olvasóban evidensen a kérdés. Nos, konklúziót már így az elején meghúzni nem túl szerencsés, de én azért megteszem, hogy kíméljem a sorok értelmetlen átfutásától a népet. Aki rajong a doom metalért, annak igenis volt értelme várni (avagy a csapat lassú készülődése értelmes értelemmel zárult), de a megváltás és egy másik Jézus levétele a keresztről megint csak elmarad, nem kapunk mást, csak epikus részletekkel átszőtt klasszikus svéd doom metal morajlást!


A külsőségektől nem vagyok elszállva (ahogy a weblapjuk se éppen a design center csúcsa, de legalább két teljes dal letölhető – lásd itt a tracklistet), ami viszont erősen pozitív az hangzás izmos vastagsága és régi időket idéző klasszikus hangvétele miatt mégis csak kárpótló. Természetesen a dalok egy tőből fakadnak a mélységgel, szenvedéssel, halállal és örök vezeklő fájdalommal, lassúak és magukkal hozzák a dögvészt, de még sincs monoton lépegetés, rengeteg váltással és igényes szólóval jönnek elő a riffek felemás középtempójukból és semmibe hulló vegetatív ömlengő lassított felvételeibe. Egyszóval ha de említsem az ilyenkor írni szokott klasszikus doom burjánzásokat, a Joleni gyerek vokál stílusa is megegyezik Bror Jan Alfredo Marcolin és Lee Dorrian orgánumával. Semmi újítást se tartalmaz a korong elszakadt fonalának közel egy órája, néhol már-már önmagába süppedő fura determináción átesett rock’n’roll témák kerülnek elő, ahogy a heavy megoldások is erősen észrevehetőek (néhol az Iron Maiden epikus részei ugrottak be), de alapvetően ezek ellenére is, ez egy doom korong, igényes akusztikus bontásokkal és egy nagy serleg világfájdalom tárlattal.


S végül mivel lehetne zárni? Már ellőttem a poént az elején, így tehát mit mondhatnék még el? Akit érdekel beszerezi - letölti, aki pedig eddig is ockodott a doom dolgoktól, az ezt is hagyja ki, azonban a klasszikus doom szerelmesei előre melegíthetik CDlejátszójuk lézernyalábját egy igazán finom és kiadós ebédre…