Grimlord
Dolce Vita Sath-anas

(Szerzői kiadás • 2009)
2009. október 11.
0
Pontszám
6


A Grimlord zenekar a Vallachia nevű, a lengyel black metal alvilágban jól ismertnek számító banda romjain jött létre 1999-ben. A feloszlott Vallachia két zenésze, Bartosz „Barth La Picard” Zrebiec gitáros és Jacek „Quithe” Baginski dobos úgy döntött, hogy jóval dallamosabb alapokon tervezik meg a folytatást. Az alakulat eleinte Mayhem, Iron Maiden és Mercyful Fate feldolgozásokkal múlatta az időt. Az arcok ugyan sűrűn változtak körülöttük, de – mégha nagymértékben fluktuáló felállással is – a banda töretlen erővel játszott. Idővel Jacek is eltűnt Bartosz mellől, 2005-ben pedig a gitáros-énekes gyakorlatilag mindenkit kirúgott az aktuális csapatból és új zenészek után nézett. Bartosz „Orson” Koprowski bőgős még ebben az évben csatlakozott druszájához, de az ütősök még két esztendeig adogatták egymásnak a kilincset, mígnem az végleg Lukasz „Lukass” Boratyn kezében maradt. A bandának 2007-re már egy nagylemezre való saját nótája volt, amelyet a trió rögzített és saját erőből ki is adott Blood Runneth Over címen. A debütáló albumon thrash hatásokkal fűszerezett heavy/power metal muzsika hallható, amolyan átlag körüli színvonalon. A lemez sajnos nem sok sikert aratott, a legtöbb kritikát Bartosz énekhangja kapta, és a muzsikában tapasztalható műfaji rapszodikusság – amely nem egyenértékű a zenei progresszivitással.

Elmúlt két esztendő és újra itt vannak a zord urak, ezúttal a Dolce Vita Sath-anas című lemezzel. A címben a nyelvi egységek funkcionális összekapcsoltsága számomra valahogy tökéletesen rejtve marad, az inkoherens kifejezés tehát vagy teljesen ötlettelen, vagy nagyon ötletes, de nem értem. A borító a Blood Runneth egy kevés gondolatot hordozó grafikájával szemben határozott visszalépésnek tekinthető. Mindezek után szinte leírhatatlan kíváncsiság vesz erőt rajtam, vajon sikerült-e a triónak a korábbi anyagon túllépnie?


Az album nyitó nótája, egyben a lemez címadó dala a komikus midi szintis bevezető után meglepően jól folytatódik; összetett szerkezetű dallamos power/thrash jó gitártémákkal, itt-ott egy kis blastbeattel és „sci-fi” szinti-hangszínekkel megbolondítva. Bartosz énekhangjával kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy olyan, mint a táblán végighúzott körmök csikorgása: van, akit a világból is ki lehet kergetni vele, egyébként meg nem is olyan borzalmas, mint sokan állítják. Engem például Paul Di’Anno-ra emlékeztet a színezete, különösen a When The Heads Are Going Down-ban, amelyben talán nemcsak e párhuzam miatt érezni némi Iron Maident. Az Oh! My King alatt az az érzésem, hogy a brit vasszűz hagyta sebeket a banda német gammasugaras kezeléssel gyógyítja, ám ettől függetlenül egy jó power/speed nótát kapunk jó szólóval.

Ének nélkül folytatódik az anyag a Shade Of Wrath Angels-ben. Semmi gond, történt már ilyen – gondoltam – és a Blood Runneth lemezen is volt instrumentális nóta, mellesleg egészen hallgatható. Mint a Shade is például. A következő nótánál már gyanús, hogy túl hosszú a bevezető, aztán kiderül, hogy egy újabb hangszeres dal. A Dissolution Of Eternity magasságában már forgatom a borítót. Karaoke CD-t kaptam? Semmi baj az instrumentális muzsikával, de ebben a mennyiségben és töménységben egy idő után unalmassá válik a szögelős, gépies dobalap, mégha a gitártémák jók is.

A lemez második (nagyobbik) felében ének nélkül folyik tovább a muzsika. Idővel rájöttem, hogy az egész – mind a hangulatok, mind a szinti effektek – egyes FPS játékok, de leginkább a Quake vagy az Unreal soundtrackjeire emlékeztet, a Sonic Mayhem munkáira. Nyomom is a billentyűt rögtön, cserélem a machine gunt a a hyper blasterre. A Ground Zero alatt már egészen világos számomra a Quake párhuzam. A Lamentation Sword a címe miatt volt biztató, egy újabb énekes nótát reméltem benne Manowar alapokon, lírai bevezetővel, ami lassú power himnuszba csap, a főhős lelki szemeink előtt csatamezőn, harcosként jelenik meg, teátrális mozdulatokkal, átszellemült hanggal… de csalódtam.

Úgy tűnik, a Grimlord lassan teljesen leépíti az énekesi pozíciót, ami nem biztos, hogy célravezető megoldás. Továbbra sem a progresszív törekvéseket vélem felfedezni a muzsikában, mindettől függetlenül a banda zeneileg felülmúlta a bemutatkozó korong anyagát, ami mindenféleképp előrelépést jelent.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.