Magyar nyelven nem tűnik túl szerencsés névnek a Be’lakor, abból a szempontból nézve, hogy a banda nem metalcoret játszik, és ha jól látom nincs egy Béla sem közöttük. Hülyeséget félretéve, a név egy ausztrál bandát takar, a zene amit játszanak pedig dallamos death metal. Mások ugyan felemlegetik Götherbogot is az album hallatán, de szerintem nem kéne ezt ennyire erőltetni.
A lemezt a lejátszóba vágva kíváncsian vártam mit alkottak a srácok és az introval rögtön sikerült fokozniuk az érdeklődésemet. Egy pillanatra a Godgory jutott eszembe – egy banda amit imádok (és sajnos már nem létezik), de ez a pillanat hamar elmúlt, szerencsére minden keserű szájíz nélkül. Egyáltalán nem olyan zene ez mint a Godgory, ugyan néhány helyen eszembe juttatja őket és még sok más bandát is, de ez napjainkban szinte már teljesen elkerülhetetlen. Lehet ebben a stílusban olyan albumot csinálni egyáltalán, mely hallgatása közben nem ugrik be pár régi klasszikus? Nem hiszem. A Be’lakor viszont nagyon ügyesen elkerüli a csapdát melybe sok banda beleesik, nem lehet semmire ráfogni, hogy ez teljesen olyan mint a … vagy a … -nem lehet, mert a Be’lakor a saját zenéjét játssza egy elég telített színtéren. Érdekes ez a lemez, ha az ember csak úgy elkezdené hallgatni egész biztosan azt gondolná ismét egy újabb északi bandával van dolga, de hamar észrevenni, hogy ez mégsem így van. Van valami ebben a zenében, ami kiemeli őket a tömegből.
A lemezt a lejátszóba vágva kíváncsian vártam mit alkottak a srácok és az introval rögtön sikerült fokozniuk az érdeklődésemet. Egy pillanatra a Godgory jutott eszembe – egy banda amit imádok (és sajnos már nem létezik), de ez a pillanat hamar elmúlt, szerencsére minden keserű szájíz nélkül. Egyáltalán nem olyan zene ez mint a Godgory, ugyan néhány helyen eszembe juttatja őket és még sok más bandát is, de ez napjainkban szinte már teljesen elkerülhetetlen. Lehet ebben a stílusban olyan albumot csinálni egyáltalán, mely hallgatása közben nem ugrik be pár régi klasszikus? Nem hiszem. A Be’lakor viszont nagyon ügyesen elkerüli a csapdát melybe sok banda beleesik, nem lehet semmire ráfogni, hogy ez teljesen olyan mint a … vagy a … -nem lehet, mert a Be’lakor a saját zenéjét játssza egy elég telített színtéren. Érdekes ez a lemez, ha az ember csak úgy elkezdené hallgatni egész biztosan azt gondolná ismét egy újabb északi bandával van dolga, de hamar észrevenni, hogy ez mégsem így van. Van valami ebben a zenében, ami kiemeli őket a tömegből.
A Stone’s Reach témái nincsenek túlbonyolítva, egyszerű, de magával ragadó dallamok kísérnek minket egy órás utazásra. A gitárokat szinte megállás nélkül aláfesti a billentyűs, megadva a kellő melankolikus hangulatot a zenének, az énekes sem cifrázza a dolgokat, szépen végigtolja az egészet ugyanúgy – hozzáteszem, szerintem tökéletes hangja van ehhez a zenéhez. Talán pont ez az egyszerűség adja meg a varázsát a lemeznek, nem terheli le az embert, nagyon jó zene egy kis merengős kikapcsolódáshoz.
Számomra ez az év egyik legjobb lemeze, az első hallgatás során magával ragadott és mások írásait olvasva ezzel nem vagyok egyedül. A Be’lakor jó fogadtatásban részesült rögtön az első lemezük után, amit 2007-ben kezdtek terjeszteni saját kiadásban. Annak a címe The Frail Tide volt, de ezen kívül semmi mást nem tudok róla mondani, ugyanis még nem mertem meghallgatni. (Ha egy bandának egy lemeze ennyire bejön mint most a Stone’s Reach, akkor nagy az esély arra, hogy a többi fele annyira sem fog tetszeni.)
Szerettem volna hosszabban írni erről a lemezről, de csak arra jutok, hogy újra és újra végighallgatom… ezért mindenkinek csak javasolni tudom adjon egy lehetőséget Béláéknak és egy borongós, rosszkedvű, stresszes napon tegye be a Stone’s Reach-t a lejátszóba majd tekerje fel a hangerőt.
Számomra ez az év egyik legjobb lemeze, az első hallgatás során magával ragadott és mások írásait olvasva ezzel nem vagyok egyedül. A Be’lakor jó fogadtatásban részesült rögtön az első lemezük után, amit 2007-ben kezdtek terjeszteni saját kiadásban. Annak a címe The Frail Tide volt, de ezen kívül semmi mást nem tudok róla mondani, ugyanis még nem mertem meghallgatni. (Ha egy bandának egy lemeze ennyire bejön mint most a Stone’s Reach, akkor nagy az esély arra, hogy a többi fele annyira sem fog tetszeni.)
Szerettem volna hosszabban írni erről a lemezről, de csak arra jutok, hogy újra és újra végighallgatom… ezért mindenkinek csak javasolni tudom adjon egy lehetőséget Béláéknak és egy borongós, rosszkedvű, stresszes napon tegye be a Stone’s Reach-t a lejátszóba majd tekerje fel a hangerőt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
