„Légy vagyok, üveglapon mászom… …érzem simít végig az elsuhanó idő, hullanak a remegő percek, eltemetnek, s vég nélkül halódnak; már bomlanak, bár elevenek még, elsöprik őket, mások jönne a helyükbe, újabbak, éppen olyan feleslegesek; s ezt a csömört boldogságnak hívják…”
/Jean-Paul Sartre - A szavak/


Ismerkedés a fagyos ismeretlennel címszó alatt, próbáljuk meg lenyelni a békát, avagy Lutemkrat-ot Brazíliából. A „csapat”, a „horda” mindössze egy személy formációja, bizonyos Wolf Lutemkrat (avagy Tersis Zonato) művészúr hozta létre Curitiban 2002-ben. A szóban forgó egyénnek van még egy formációja, amelyben vokálok és gitárok terén segít be a grindcore Offal-ba. 2003-ban kihozta a Never Surrender címet kapott demót vagy inkább kislemezt, majd tavaly előtt a kritikánk tárgyát (nem igazán értem, miért éppen a megjelenés után két évvel dobálja ki web’zineknek a Bleak Art Records), de sebaj… a lényeg hogy itt van. A zenei halmaz, pedig a black metal, abból is a skandináv melankolikus és pagan verzió - egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan képes ez a zenei paletta Brazíliában egyáltalán megfoganni, hiszen annyira más, akkor a morális és a területi differencia, no de hagyjuk, lássuk miről is szól ez a halott és fagyos 46 perc!


Akusztikus intro (melynek dallamvilága több helyen is visszatér a korongon), a Silent Death súlyos kezdése azt a hatást kelti, mintha valami iszonyat kemény bandával állnánk szembe, de a sebesség és kegyetlenség csakhamar alábbhagy és a lemezt amúgy is átölelő melodikus massza kezdi meg tántorgását. Vegetatív és destruktív zene, tele remek ötletekkel, de természetesen a mókuskerékből nem képes kilépni, és mondjuk egy Dissection-höz képest sehol sincs, ahogy a Taake és Kampfar korongok is fényévekkel jobbak, nem is beszélve a Nargaroth mizantróp lélekvesztőjéről.
Úgy érzem az említett bandákkal talán érzékeltetni sikerült, milyen szinten is fagyos, kietlen és mély az egyszemélyes formáció. Hogy egyedül hogy sikerült mindezt összehozni, az nehéz kérdés, és valamilyen szinten géniusszal állunk szembe, hiszen miden hangszert és témát ő maga játszott fel, ennek is köszönhető, hogy élő hatást kelt (kivétel a túl magasra sikerült pergőt) az amúgy nagyon extrémnek kikiáltot, de azért inkább csak szokványos nyers pagan fekete fém, melybe a kiadó belekeverte a Gorgoroth és Burzum nevét is, melyek nem irreálisak, ám a hasonlóság nem mérvadó!

Az imént említett nyersesség ellenére a hangzás és a külsőségek is megütik a nemzetközi mércét, és ha szerelmese vagy a fentebb említett bandáknak, és egy színes fénymásolatát szeretnéd kezedbe venni más komponensek alapján újrarakva, akkor bizony te is az utolsó túlélők között érezheted magad vacogva a semmi közepén. Bár én amondó vagyok; ne féljünk a farkasoktól…