„A traumatogén, traumát kiváltó esemény alapvető jellemvonása, hogy meghaladja a mindennapi élet tapasztalatát, s ezáltal nem illeszthető össze az életről addig kialakított tapasztalatokkal és elképzelésekkel. Ilyenek pl. az erőszakos halál látványa, rendkívüli erőszak elszenvedése, rendkívüli kiszolgáltatottság és megalázottság. A trauma létrejöttéhez nem okvetlenül szükséges az esemény személyes elszenvedése. Ugyanis, a trauma tünetei egyaránt kialakulnak az áldozatban, de a szemtanúkban is.”
/Sote.hu/
A lengyel Trauma alakulásakor az internet még csak gyerekcipőben járt, valószínűleg ennek tudható be, hogy egy olyan nevet választottak, amiből van még kismillió a világot, attól függetlenül is, hogy a szó jelentése tökéletesen megfelel a death metal érzéshalmazának. Maga a logó is a ’80-as évek derekán gombamód szaporodó thrash hullám és csapatok halmazát jutatta eszembe – ennek tudható be, hogy az elblagi horda az agykori Thanatos romjaiból épült fel (a névválasztás akkor sem volt a legszerencsésebb illetve az említett két csapat logója is igencsak egy tőről fakadó, ahogy a múltjuk is). Mit is várhatunk a lengyelektől? Nos, ez a nemzet ritkán hoz ki rossz anyagokat, Európa legismertebb és hírhedtebb csapatai a súlyosabb műfaj kelepcéjéből gyakran érkeznek majdnem szomszédunktól. A Trauma immáron hetedik nagylemezével rukkolt elő, most a Witching Hour Productions-nek köszönhetően, amely nem csak zeneileg, de hangzás és külcsín szempontjából is szépen bizonyít – ez utóbbiért a lengyel xaay a felelős, aki dolgozott már a Behemoth-nak is, és a saját egyszemélyes formációjának is ő dobta össze a témákat, amúgy a Nepenthe zeneisége nem is olyan sokban más, mint a Trauma-é… utóbbinak bookletét itt csekkolhatod… Persze, hogy minőségi anyag, hiszen az egykori Mastabah frontembere adja mély és öblös hörgésével a halál mimézist. Nem tudom, ki mennyire ismeri a szintén lengyel csapatot, nekem a NuSkull-os időszakomban volt szerencsém a Purity címre hallgató kislemezéhez, s idén ahogy nézem kijött a nagy debüt, egyet viszont leszögezhetek; aki kedveli az ultra komplex és extra technikás death metalt az próbálkozzon be a Mastabah-féle halmazzal, mert már a kislemezen is Isteneket játszottak a hangszereiken. No és akkor mi a helyzet a kritikánk tárgyával?
A Trauma legújabb korongja is ajánlott a fentebb említett közösségnek, csak amíg a Mastabah az EP-jükön a sok extra mellett brutális is volt, addig az engem szerepjátékokra és dark fantasy témákra emlékeztető borítójú Archetype of Chaos progresszív a maga formájában. Természetesen ettől még rendesen izmos és brutális anyag, melyen a szólók a régi Slayer és Morbid Angel között mozognak, a dalokban pedig eszement építkezést hallhatunk, melyre utóbbi időben az utolsó Sinister (a holland) lenne talán a legjobb példa – The Silent Howling. Annyi különbséggel, hogy a Trauma dallamosabb és matekosabb, pár helyen a Meshuggah beteges kohéziója is felmerül, amelytől megint csak elrugaszkodnak a lengyelek, fura pármásodperces akusztikus bontásaikkal és az egész lemezt átölelő kicsit túlvilági, picit kozmikus atmoszférát biztosító samplerek és billentyűk végett.
Akadnak fura és meglepő megoldások, kulturális szerpentinek és merítések és ipari konstrukciók mechanikus bilincseinek fényesítgetése. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a műfajt ők sem újították meg, s ha jobban beleásnám magam biztosan találnék egyértelmű lopásokat is, melyek túlmutatnak a hatás és mimézis berkein, úgy mint a korai Broken Hope és a Nocturnus vagy a tagadhatatlan Morbid Angel zuhatag.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
