A norvég Svartahrid formációt éppen kultikussága végett nem szeretném túltárgyalni, hiszen már a ’90-es évek közepétől aktív a természet, pogányság témakört sűrűn érintő black metal csapat. S már itt az elején jelzem azt is, hogy nem kívánnék belemenni abba az ideológiába, ami valósan áll a Svartahrid mögött, vagy csak egyesek ráaggadták az NS és RAC felfogást. A bandában komoly átalakulások voltak, gondolok itt arra, hogy elhagyták a kezdetek óta támogató Napalm Records-ot, s a legénységben is a basszus poszt folyamatosan kétes (lásd. pl. Ilvastar-féle botrányt).

Zeneileg a Svartahrid már az első demó óta (Herskende I Blod - 1998) a rideg dallamok, nyers károgó vokál és mély basszusok koncepciójába vergődik, nyakonöntve egy nagy adag viking és militáns témával, ami miatt összekapcsolhatóak bizonyos NS dolgokkal. Aki úgy képzeli el, hogy ez egy lassú és primitív muzsika, az téved, s az is aki azt gondolja, hogy nagyon komplex és gyors, az igazság a kettő között van; a váltások sűrűsége végett nem tekinthető Burzum egyszerűségűnek, a gitárok alapvetően kásásak és a ritmus is többnyire gyors-blackes, ám némelyik kiállás inkább a régi black-thrash csapatok emlékeit jutatta eszembe. A témák többsége szomorú vagy a nagy csaták jeleneteit varázsolják a hallgató elé, monumentális megoldásokkal a háttérben. A hangzás és a külsőségek korrektek, ám a jó stúdió munka ellenére a Svartahrid zeneisége old school jellegű. Hatásokról had ne keljen értekeznem egy ekkora név esetében, mindenesetre nem igazán értem a Napalm Records-ot, hogy engedhette el ezt a kultikus bagázst, persze a Soulseller Records boldog…
…van is miért! S boldog az a fekete fém szerelmes is, amelyik a minőségi zenét keresi, mert az új koronggal se hozott szégyent nevére a skieni horda, ám az igazsághoz tartozik, hogy jobbat-mélyebbet-rombolóbbat s persze építőbbet is hallottunk már tőlük!