Morbid Angel
Illud Divinum Insanus

(Season of Mist • 2011)
2011. június 14.
0
Pontszám
-
Az utóbbi években nem kavart akkora port új album megjelenése a metal színtéren, mint a nyolcévnyi hallgatást megtörő Illud Divinum Insanus. A színteret annyira megosztotta a cd, hogy két azonos véleményt szinte nem is hallani róla, egyöntetű kijelentéseket, egyetértést pláne nem. Épp emiatt olvashatnak az érdeklődők emp kolléga összességében pozitív kivesézése után az én virtuális tollamból egy ellenvéleményt. Hogy ki melyikkel ért egyet, szíve joga eldönteni, az album tényleges értékét, esetleges jelentőségét csakis az idő fogja eldönteni, semmi más. Nem is húzom tovább, jöjjön, aminek jönnie kell.

emp:

 Megjelenése óta kattogok a dolgon, hogy be kellene vállalnom a friss Morbid Angel lemez kritikáját. Nem feltétlenül azért, mert nagy rajongója lennék a csapatnak, vagy mert olyannyira rossznak, vagy éppen frenetikusnak tartanám a friss lemezüket, hanem mert egyszerűen minden egyes végighallgatás ezer gondolatot indukál és úgy érzem, hogy van mondandóm a lemezről. Azt hiszem, a zenekart senkinek sem kell bemutatnom. Akinek be kellene, az pedig vegyen erőt magán és házi feladatnak csapja fel a metal és azon belül a death metal bőrkötéses nagykódexét, mert a csapat egyértelműen kiemelt helyet vívott ki magának eddigi szinte töretlen magas színvonalával és elkötelezettségével a stílus iránt.

 Nyolc év telt el a csapat legutóbbi Heretic lemezétől számítva, ami azért tetemes idő és bizony egy ilyen megítélésű zenekarnál nem feltétlenül egészséges, hiszen az elvárások teljesíthetetlen magasságokba szöknek, amit szinte semmilyen lemezzel sem lehet már maradéktalanul megugrani. Főleg, hogy a Heretic azért messze nem lett a csapat ékköve. Talán kicsit kezdtek is megfáradni, saját kereteik között az útjukat veszteni. Nem tudom biztosan, azonban ez a nyolc év kihagyás nem feltétlenül és kizárólag a személyi problémáknak tudható be véleményem szerint. Illetve hát maga az Illud Divinum Insanus anyaga sem támasztja ezt alá. No de nézzük a medvét!

 Azt hiszem egy dologban megegyezhetek mindenkivel, meglepetésekben nincs hiány. Az első arcon csapás, ami – a véleményem szerint kicsit elnyújtott és kimondottan suta intro után – az embert éri, az a Too Extreme! tétel, a maga leplezetlen szikár indusztriál voltával. Minimál pumpáló gitár groove, szénné efektezett ipari zuzalék dob, torzított cyber szövegköpködős vokál. Ez pontosan az a kombináció, amit egy Morbid Angel fanatikus utoljára várt volna a csapattól. Azonban úgy gondolom a szélsőségessége, és szélsőségesen Morbid Angel-telensége valamint helye a lemezen messze nem egy rossz húzás eredménye. Azonnal kiteríti a lapokat, nincs zsákbamacska, ez bizony most nem éppen az, amit a scene elvárt volna a csapattól, ez itt Trey Azaghtoth zenei önvallomása 2011-ben. Egyben egy felkiáltójel, egy hitvallás és jó útravaló, hogy mi vár arra, aki bevállalja a csapat által nyújtott bő 56 perces utazást. Természetesen a zenei felfogásban messze nem hazudtolja meg magát a csapat, hiszen az Existo Vulgoré, a Blades for Baal, vagy a Nevermore igazi Morbid esszencia, kitekert gitárpusztításokkal, blastbeatekkel, kíméletlen agresszivitással, azonnal felismerhető felépítéssel és hangulattal. Ami inkább érdekes húzás a nyitó tétel mellet, az az I Am Morbid, ami egy kimondottan mai, modern groove-death himnusz, szinte slágeres pillanatokkal, klasszikus szerkezettel, aminek halgatása közben olyan csapatok ugranak be, mint a Bloodsimple, a Minushuman a Trepalium, vagy éppenséggel a  Gojira. Egyszerű felépítés, kiváló szóló, azonnal fülbe ülő csordaüvöltős refrén, ha tetszik, ha nem… A 10 More Dead ismét kedvére lehet minden klasszikusabb hivőnek, hiszen a mocskos nyakatekert alaptéma, a visszafolytott begyorsulás, a beteg gitárszóló és a mélyített vokál egyértelműen a Covenant lemez (God of Emptiness, Rapture) hangulatát idézi fel. Bár közel sem vált ki akkora hatást, mint az említett örökérvényű tételek. A Destructors Vs. the Earth / Attack és a Radikult ismét olyan tételek, amik könnyen kiverhetik a biztosítékot a gyanútlan fanatikusnál, hiszen ismét ipari menetelős, igazi minimál tételeket kapunk az arcunkban, amit bizony ezerszer hamarabb várna az ember egy szétcuccolt Red Harvesttől, vagy egy The Kovenanttól, mint a floridai death mesterektől. Szinte EBM-be hajló lüktetéssel, puritán elektro utánérzettel bár éles kontrasztot képeznek a hagyományosabb tételekkel, mégsem tartom feleslegesnek, vagy teljesen váratlan húzásnak a csapat részéről egyiket sem.

 Apropo Gojira! Azt nem állítom, hogy Trey-re így meg úgy hatott a francia agybrigád, de az elvitathatatlan, hogy mind David Vincent vokalizálási stílusában, mind a groove-os lüktető nyakatekert megoldásokban egyértelműen kiérezhető a párhuzamosság. Vagyis az említett banda és jó pár mai modern hangzású, egyedi felfogásban dolgozó groove-okkal bőven operáló technikás metal csapat zenei világával rokon az Illud Divinum Insanus. Erre jó példa a Beauty Meets Beast is. Persze ahogy ezt leírom, azzonal világra jön a gondolat, hogy ez a nyakatekertség mindig is sajátossága volt a csapatnak, csak az a köntös volt más, amit ráhúztak a srácok a dologra. A nagyobb problémát a lemez befogadásában inkább az eddig teljesen idegen ipari, elektro vonal beérkezése okozza, bár tegye mindenki a szívére a kezét, és lássa be, hogy igazán beteg dolgai minden korszakában voltak a csapatnak. Talán ez 2011, az elektronikába belebolondult, függő társadalom üzenete egy szélsőséges alkotóművész interpretálásában…

 Azon lehet csámcsogni bőséggel, hogy ezek a friss adalékok mennyire idegenek, vagy mennyire korszellem-helyesek, mennyire lehet őket elfogadni a Morbid Angeltől, vagy mennyire kellene őket megkövezni. Én azt hiszem, hogy Trey merész és őszinte húzása a friss lemez, ami bár nem feltétlenül egyenes zenei folytatása eddigi munkásságuknak, de szellemileg elvitathatatlan örököse az életműnek. Beteg és modern. Rólunk szól, nekünk szól. Ezt lehet utálni, vagy szeretni, a lényeg úgy sem változik. A pontozás tekintetében ismét bajban vagyok. Utáljam, mert nem egy kiszámítható lemez? Imádjam, mert merész, beteg és végre igazán jól szól? Vagy válasszam a langyos középutat, kivonva magam a színvallás felelőssége alól? Azt hiszem pontozni a mögöttes mondanivalót, a nettó zenei értéket és a bátran bevállalt modernizálást fogom.

8,5/10


butch:

 Most, hogy valamennyire csillapodott a vihar, melyet az Illud Divinum Insanus okozta első sokk váltott ki, talán már meg lehet higgadtabban is vizsgálni ezt az albumot. Előtte néhány tény, amit érdemes átgondolni: amit hallunk, az tulajdonképp nem minden előzmény nélküli. A banda már 1994-ben kiadott egy kislemezt, melyen a Laibach remixelte át két dalukat, nem kis meglepetést okozva ezzel. De ugyanilyen megdöbbenést váltott ki a maga idejében a Love of Lava, melyen Trey Azagthoth gitártémái, szólói hallhatók önmagukban, dob, ének, basszus nélkül. Ilyent sem lépett meg rajtuk kívül még egy zenekar. Továbbá, a Formulas Fatal To The Flesh, és a Heretic is tartalmazott példának okáért olyan rövidebb számokat, átkötőket, melyek kikacsintgattak a death metal megszokott keretein túlra; az öntörvényűség tehát mindig is jellemzője volt a bandának. Mindemellett Trey már 2000 környékén adott olyan interjúkat, melyekből kiderült, hogy a gitáros egyáltalán nem hallgat death metalt, maximum a turnékon a kísérő zenekaroktól. Így aztán, aki tényleg tisztában van ezzel a zenekarral, tulajdonképp nem is várhatott egy olyan lemezt, amely szétcsapja a mai death metal színtér úgymond „elitjét”.

 Arra azonban, hogy az Illud… ennyire rossz lemez lesz, még a fentiek fényében sem számítottam. Nem, nem a kísérletezéssel van gond. Rengeteg példát lehetne sorolni, ahol a metal és az attól idegen (elektronikus) stílusok keveredése értékes dolgokat, úttörő, formabontó alkotásokat szült, tehát nem a csőlátás mondatja velem, hogy a Too Extreme! úgy ahogy van, gagyi, lapos, idétlen, és ráadásul túlnyújtott szám. Trey gitárosként egy isten, játéka, hangzása félreismerhetetlen, az elektro zenékben viszont legjobb esetben is másodosztályú kibic, főleg 2011-ben. Idegesítő loopok, gépi alapok és rossz gitártémák alkotják a számot, mely köszönő viszonyban sincs a Morbid Angel igazi, jellegzetes HANGULATÁVAL. A Destructos vs. The Earth / Attack gitártémáiról is inkább jut eszembe a Rammstein, Rob Zombie, vagy Manson, és ez egy Morbid Angel esetében baj, sokkal nagyobb baj, mint a jobb híján technonak nevezhető elemek, vagy a dobgép alkalmazása. A 10 More Dead (micsoda idétlen cím) olyan riffel indul, mint valami Static-X dal, majd középtempós szaggatásokkal folytatódik, s ez is jóval hosszabb, mint amennyit ezek a témák elbírnának. Amúgy egy ilyen refrénért egy kezdő zenekart porba alázna minden kritikus, és szomorú, hogy a majd’ öt perces szerzemény egyetlen értékelhető momentuma cirka 30 másodpercnyi szóló és a begyorsulás alatta. Az I Am Morbid érdekes módon a fanyalgókat is megfogta valamennyire, ennek oka azonban számomra rejtély maradt. Az egyszavas, egysoros refrénekért már évekkel ezelőtt körberöhögtek bárkit, de a M.A. esetében művészi szabadságot, slágert emlegetnek egyesek. Itt is van egy szóló, ahol Trey megvillantja képességeit, de maradéktalanul nem győzött meg, az újabb hallgatásoknál már ezt a számot is átléptetem. A szinte már gangsta rapes szövegű (kill a cop blabla…) Radikult hét és félpercnyi, dobgépre épülő indusztriális szerzemény, megint csak Manson, a Static-X, vagy Rob Zombie munkássága állítható vele párhuzamba. Kísérletképp érdekes lehetne, sorlemezre feltenni szerintem rossz ötlet volt, itt is maximum a szóló az, amire rá lehet fogni, hogy van valamennyi köze a Morbid Angel világához. David Vincent egyes dolgai pedig komolyan elgondolkodtattak, érdemes volt-e őt visszahozni. A Profundis-Mea Culpához már nem is tudok mit hozzáfűzni; másfél percben, két death metal szám közt elférne, de ezek után tulajdonképp itt a korong végén már nem oszt, nem szoroz.

 A mindössze négy darab hagyományosabb death metal szám nagyjából hozza a Hereticen hallottak szintjét, amely lemez, bár messze nem volt rossz, de valljuk be, azért nem az életmű csúcsa. Ebből a négyből leginkább az Existo Vulgoré tetszik, a koncerten már régóta játszott Nevermore sem rossz, de ez az óóó-zás kimaradhatott volna belőle. A Blades for Baal kísérteties szólója talán a legjobb az egész korongon, ilyesmiket még szívesen hallottam volna. A Beauty Meets Beast négyük közül a leglassabb, megfontolt riffek, tempók jellemzik, és egy kifacsart, őrült szóló a végén. Itt érdemes megjegyezni, a Pete Sandovalt helyettesítő Tim Yeung (Hate Eternal, Decrepit Birth, Divine Heresy, de kisegített a Nile-ban és a Vital Remains-ben is) sikeresen helytállt ott, ahol elegendő teret kapott képességei megvillantásához, ebből az alapanyagból pedig szerintem Pete se tudott volna többet kihozni. 

 A lemezre érkezett elutasító reakciók valahol teljesen jogosak; az anyagnak legalább a fele kijöhetett volna egy külön kislemezen, mert kísérletként érdekes, és isten mentsen, hogy a művészi szabadságba / agymenésbe beleszóljak, csak az a probléma, hogy a korongon Morbid Angel logó díszeleg. Ez pedig nem csak egy szintet kellene, hogy jelezzen, de elvárásokat is támaszt, tetszik vagy sem. Mert lett légyen bármekkora zenekar is, ez nem jelenti azt, hogy nyolc év várakozás után egy langyos pukival kiszúrhatja a rajongók szemét. Bármekkora királyok is ők, bármennyire is tesznek az elvárásokra, pont a nevükkel egybeforrt mítosz miatt nem tehetik meg, hogy e név alatt bármit kihozzanak, amihez épp kedvük szottyan, mindenféle minőségi szűrés nélkül. Nem véletlen, hogy a pozitív kritikák is csak a művészi szabadságról szóló homályos fejtegetéseket, s az ellenvélemények leminősítését tudják felhozni a lemez védelmében, bővebb magyarázatot nem kapunk. Zenét pedig nem úgy hallgatok, hogy közben be kell magyaráznom magamnak, miért is jó. Úgyhogy ez nálam maximum:

4/10