/Zero Signal/
Egy ideje már szerettem volna írni valami kultikus és tini koromat nézve meghatározó kedvenc lemezrõl, sokáig hezitáltam kritikánk – vagy inkább megemlékezésünk és búcsúnk tárgya és a Slayer – Divine Intervention között, végül gondolom sokak bánatára maradtam a félelemgyár 1995-ös emlékezetes második lemezénél. A kiadásáért a Roadrunner felelt (akkor még egy minőségi kiadó volt, szinte folyamatosan tuti befutókkal), a borító és design melókat pedig Dave McKean követte el (ahogy a FLA, Buckethead fedők többségét is). A hangzás mai szemmel nézve is remek, a produceri munkáért a hirhedt Colin Richardson felelt, a mastereléshez pedig George Marino adta a nevét, a billentyûk és samplerek kezelését Rhys Fulber végezte, s megint csak visszaköszön a FLA, ahogy a Demanufacture remix korongjánál is az ő logójuk merül fel. A csapatot nem szeretném különösebben bemutatni, hiszen illik ismerni õket, a zenészeket, no meg ezt az albumot főként.
A zene gyakorlatilag a cyberpunk kultúra alapjain fekszik, csodálkozom is, hogy a Replica klipjében nem manga lányok róják a sötét utcákat, melyben a neonok fénye ütközik meg a robotok fémvértjein, szóval korántsem áll a dolog messze a Szárnyas Fejvadász egykori égiszétől, melyről oly mohon áhítozott az egykori hazai Depeche Mode kópia, avagy a Bonanza Banzai. Már a címadó és egyben kezdő nótánál is világosság lesz a modern, némileg matekos death metal ipari és elektronikus elegyének valós ereje-elegye, a dübörgő duplázok és tompa pergők gigantikus összhatása egy a jövőből előrehozott világból. A vastag basszusok, és steril thrash riffek végeredménye tökéletesen illik az acsarkodóan hörgő, majd durva refrének kattanásai közé. A Self Bias Resistor semmiben sem mutat másabb képet, hideg és kimért, determináló muzsika, melynek a szövege is illeszkedik a nem túl szép holnaphoz, a megjelenő dallamos refrén epikus, mégis valahogy a heavy metal jellege ugrott be róla, s a koncepció terén is tökéletesen megismerkedhetünk a lényeggel; beindulás, felvezetés, refrén, visszazuhanás, szaggatás, majd kezdődik elölről annyi különbséggel, hogy néhol kiállások szakítják meg a fejlődő folyamatot. Majd a Zero Signal robban be, zongorás és remek fejlődő dallamaival, ami a korombelieknek ismerős lehet a játéktermekből tízen évesek álta aposztrofálodott (valahol a Street Fighter következő generációjaként) Mortal Kombat film adaptációjának filmzenéjén is, a koncepció a már fentebb említett módon halad, s ugyan ez mondható el a klip nótáról is, a Replica jól példázza húzós építkezését a csapatnak, hiszen puritán matekos szaggatásából gigantikus dallamok kerekednek ki.
A New Breed technós lüktetése egyáltalán nem lóg ki a Demanufacture szisztematikus gépi őrjöngéséből, s itt érezhetjük leginkább a debüt Soul of a New Machine grindcore jellegét és pusztító mivoltját, az album legdurvább dala, ahol a kórusok inkább kanyarodnak vissza a
korai HC és thrash csapatok vonalaihoz, mintsem hogy epikus lézengéssé és repüléssé legyenek. Az agresszió után kicsit üljünk le, s élvezzük a Dog Day Sunrise semmitmondó lebegését amely mellesleg Head Of David feldolgozás, annyiban érdekes, hogy mikor az ipari rock csapat feloszlott, akkor jelent meg az első Fear Factory demó 1991-ben. Ezzel a dallal amúgy soha sem tudtam mit kezdeni, kilógott a sorból, s mint feldolgozás nem rossz, ám lényegében szükségtelen töltelék, a lemez első ilyen szegmense.
A Body hammer elfojtott és fokozatosan feltörő dühe nem csak gépies és kapaszkodó, de egyben úgy használja ki a samplerek adta lehetőséget (pl. a kalapácsok csattogása), hogy nem zavaró, hanem erősítő hatást kelt, s lényegében a második Fear Factory lemez éppen ezért lett meghatározó (nem csak nekem), mert képes tartani a határokat, ezeket bukják el az Obsolete-on, az arányok mondvacsináltak, a refrének direkte beillesztettek, nincs meg benne az a mechanikus harmónia és logika, ami a Demanufacure esetében is kiszámítható és megkomponált, de valahogy természetesnek hat a gép és ember elegye. Gyakorlatilag ekkorra tájolható a csapat hanyatlása, a bandán belüli köpködése, kiválások és botrányok garmadája, attól függetlenül is, hogy azóta is születtek remek dalok, csak a lemezek többsége unalmas. Na, de térjünk vissza a ’90-es évek közepére, s itt dühöng nekük a Flashpoint, amely mintha csak a debütről lépett volna elő, annyi különbséggel, hogy ez így egész, míg a Soul of a New Machine legnagyobb baja abban rejlett, hogy nem nagyon álltak össze a dalok, elkezdtek valamit, de a folyamatot sehogy sem tudták végigvinni, amelyik nótánál mégiscsak valahogy sikerült azt megdobták némi plasztikkal és remixet nyomtak belőle a Fear Is The Mindkiller kislemezen. A H-K (Hunter killer) billentyű témáin annyira erősen érezhető az FLA kézjegye, hogy az ember önkéntelenül keresi a Millenium főbb témáit, amúgy a lemezről személyszerint ezt a tracket tartom a legmegkomponáltabbnak és erősebbnek, de hogy ne kezdjek bele erről alkotott véleményembe, az alattomos és nem derűs szép című Pisschrist zakatol végig csattogó Megametropolisával… a záró refrén dallamai és atmoszférája megmutatja ennek ellenére a Fear Factory felemelő szépségét és paradoxonokba oltott létét. Végül egy újabb töltelék következik A Therapy for Pain formájában, amely lassú és vánszorgó dallamai közepette valahogy mindig egy picit beugrott a Type O Negative, holott valójában elég merész gondolat. A dal amúgy utolsó harmada úgy viselkedik és hat, akár mintha egy elborult és megfeslett sci-fi filmből vágták volna ki. Túl hosszú, s a nagy része felesleges, bár túl sokat nem ront e helyzeten, hiszen valójában hangulat terén természetesen és lágyan vezeti le a hallgatót a gitárok és dobok matekos kavalkádjáról és ringat el lassú zongora folyamával, cseppekben érkezõ fájdalom, magány, kitaszítottság és determinált tudat mámor…
Így a végére egy kis érdekesség no meg konklúzió; a PC-s Carmageddon szerintem mindenki előtt ismert, üssed el a terhes nőt és a járókeretes mamát, fröcsögjön a vér, szakadjanak a belek autós játék zenéjét is a Demanufacture dalaiból állították össze, némi változatással és persze instrumentálisra véve az a bizonyos figurát. Ez a hideg és gépies zene tökéletesen illett a kicsit futurista pályákon szaggatott öldökléshez. A Fear Factory nem egyedit alkotott, hiszen tetten érhető a Godflesh taposta ősi ösvény, amit aztán a NIN tágított tovább, az FLA gépágyúi meggyúrták, a Machine Head, Pantera, Sepultura agressziója földbedöngölt, a Ministry és a Prong lépegetése lepépesítette és a Meshuggah tört burjánzásai újramodellezték. Ettől függetlenül a Demanufacture megrendezett forgatókönyve éppen attól jó, hogy a harag és gépies jelleg mellett fellelhető a szomorúság, keseredettség, aggodalom – ezek pedig végeredményben mégis csak adnak egy emberség tudat érzést. Nagyon hasonló – csak mélyebbről érkező formáció volt a Misery Loves Co. debütje, amely ’94-es megjelenésével lényegében meg is előzte a félelemgyár nagy újító szándékát, de amíg Patrik Wiren és csapata az Earache Records segítségével sem lett mainstream, addig Burton C. Bell és felemás társasága úgymond meghódították a világot és a Billboard lista tetején landoltak…
Mivel mindenki előtt ismertes volt a tény, így most ezzel a kritikával és a 790. cikkemmel egyben zárom is a ‘forgácsos „pályafutásomat” – gondoltam bejelentem a változást, mint hogy kérdezzetek okosakat. Az okokat hagyjuk, meg egyébként is minden személyeskedéstől mentesen szeretnék zárni, sok sikert kívánok a többieknek, s megköszönném azoknak a segítséget, akikhez az évek alatt bizalommal és megértéssel fordulhattam, a lista korántsem fontossági sorrendben; Zuzu, emp, Thomas, Pistike66, Csertő Mónika, Binder Hajnalka, Vorst s a történtekkel együtt és függetlenül is Imi avagy godfucked. Szóval nincs más hátra, mint előre, sziasztok!
‘sick
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
