Hazánkban aligha létezik olyan, hogy funeral doom hőskor, vagy ha mégis, az most van. Léteznek ugyan korábbról próbálkozások, és az Encyclopedia Metallum is említ magyar funeral doom bandákat, azonban egészen mostanáig nem volt olyan, hogy ezen bandák valamelyik lemeze kiadóhoz is eljutott volna.
Illés András mindössze 23 éves, ennek ellenére lenyűgöző dallamvilággal bűvészkedik az Embraced by the Light lemezen, és a műfaji elemeket hatásosan itatja át egy olyan atmoszférával, ami alapján a funeral doom csak a váz jellemzésére alkalmas, minden szempontból jóval több ez annál.
Nem vagyok híve egy lemez aprólékos szétvesézésének, talán azért nem, mert inkább a régi bandákról szeretek írni, itt viszont egy debüt lemezről van szó, ami ráadásul két hónappal ezelőtt jelent meg, így bocsátassék meg…
.jpg)
A lemezt nyitó Genesist hallgatva támadhat a gyanú, hogy a szerző fő hangszere a szintetizátor, hisz finoman kúszik be a dal, majd később is főszerepet vállalnak a légies – elszállós hangzások a gitárok helyett. Ne értse félre senki, ez egy metállemez, annak minden erejével, de sokkal nagyobb hatást fog ránk tenni a billentyűvarázs, mint a riffelés. A dal második felében a masszív hörgés alatti lépegetések például kiválóan dominálnak ki a dalból, miközben a gitár csak finoman besegít a dobnak a lüktetésbe.
A második tétel szép harmóniákat, melódiákat sorakoztat fel, ám ez még csak a felvezetése annak, amit a lemez többi részén kapunk.
A Meeting With The Ancestors gyönyörű szintetizátorakkordokkal indul, majd hamarosan belép mellé a súly is. Ráérősen lépeget a hangjegyek között, majd a harmadik perc elején ismét megkaristolja a fülünket András mocskos torkának a rezgése. Ami nagyon tetszik az orgánumában az az, hogy a magánhangzók változatosan szólalnak meg, nem egy egysíkú, érzelemmentes acsarkodás ez, hanem teátrális, igazi szenvedélyes hörgés. Ezen a dalon is végigvonul a monumentális, óriási atmoszférát nyújtó szintetizátor.
A negyedik tétel, az Endless Time hosszú és bizarr bevezetője a mozdulatlanságba dermedt végtelen rónákat juttatja a hallgató eszébe, esetleg az olvadás legelejét, amikor még csak lecsöppen a jégcsapról egy-két csepp víz, és nem lehet tudni, hogy milyen lavina zúzul alá a közeli hegyekből. A bevezető azonban nem is jó kifejezés, hiszen ez a rész nem csupán bevezeti a dalt, hanem több, mint a felét teszi ki annak, hogy aztán az előbb említett lavina megérkezzen. Lassan nyomul előre, így rájövünk, hogy az időperspektívánk torzult, hiszen ez nem lavina, hanem egy méltóságteljesen, napok alatt pár métert előrenyomuló gleccsertömeg.
Majd pedig érkezünk a kicsúcsosodáshoz a lemezen, a From Time Immemorialhoz, ahol a három és fél perc után következő, katedrálist felidéző hangzással előadott hosszú monoton szintetizátor dallammenet a maga epikusságával az egekig hajít fel, majd egy lágy szellőcsúzdán tesz le a gitárszóló a puha hóba.
A lemez zárása pompás, igazi elmúlás, kiszenvedés (nem kínszenvedés)…
András szerint egyébként a két leginkább funeral doomra emlékeztető darab a lemezen a Genesis és az Endless Time. A Funeral, és a Meeting With The Ancestors pedig a legkevésbé. Az atmoszférikus vonal becsempészésével célja az, hogy a letaglózás mellett gyönyörködtessen, ne csak az elrettentés legyen a végső hatás. Saját szavaival:
„…A From Time Immemorial, szerintem eléggé a műfajok szélére került, de akartam a lemez végére valami lendületet. Igyekeztem a számokat felváltva írni, hogy szórakoztatóbb, izgalmasabb legyen a hallgatásuk. Aztán természetesen nem zárhatja más a kavalkádot csak az üresség, a hiány…”
„…Nekem pl. a funeral doom, először is persze lassú, de nem ez a legeslegfontosabb, hanem hogy súlyos. Méltóságteljes, mély, abszolút negatív, gyászos, és nem tudok rá jobb szót – heavy – ….”
A lemez a 2011-es év közepén készen volt, és rövid kiadókeresés után az orosz Endless Winter vállalta a kiadását, így december elsején kiterjesztette szárnyait a világra. A komponálásért, a feljátszásért, a hörgésért és a szövegekért is teljes egészében András a felelős, a kiadó készen kapta meg a lemezt, semmit nem változtatott azon. A hangzás kellően kemény a gitár szempontjából, igazi 100 tonnás massza, ami átjön a hangfalakból, ugyanakkor néha finom légiességgel árnyal, máskor pedig nagy teátrálissággal dominál a szintetizátor az összes dalban. A gépdob egy kicsit statikus, de ezt nem vagyok hajlandó figyelembe venni a pontozáskor. Különben sem zavaró. Kátai Tamás sikerekor még csak sejtettük, hogy elkezdődik valami az undergroundon belül, mostanra viszont már biztosak lehetünk benne, hogy kis ismeretséggel rendelkező, de tehetséges zenészek nem fognak a süllyesztőbe kerülni, ha megvan a kitartásuk.
Milyen személyiség legyen Ön ahhoz, hogy ezt a lemezt szeresse? Először is ne legyen felületes vagy sietős zenehallgató. A szárnyaló fantázia és álmodozó hajlam nagy előny, valamint a harmóniákra való érzékenység, ugyanis abból van itt bőven. Egy végtelen utazás ez egy sötét tundrán, viszont a csendes és már fájdalommentes agónia minden gyönyörét átadja a résztvevőnek, ahogyan ebben a stílusban kell. Könnyelműsködésnek, jópofis gyerekességnek, igénytelenségnek semmi nyoma, a hanganyag minden pillanata finoman művészi, de sosem tolakodó. Egyszerűen nagyon jó hallgatni. Semmi okom nincs arra, hogy kevesebbre tartsam, mint 10 pont.
A kritika mellé készült egy interjú is Andrással, aminek az elkészülte közben egy nagyon érett gondolkodású embert volt szerencsém megismerni. Idővel az interjú kibővült egy tartalmasabb magánbeszélgetéssé, amikor is azt fejtegettük, hogy miért nem születik több ehhez hasonló emocionális és nem a technikára kiélezett alkotás hazánkban. Ennek a miértjeinek boncolgatását azonban már a kedves olvasóra bízom, csakúgy, mint a lemez kóstolgatását.
Kedvcsinálónak:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
