Nagyszerűen idézik meg a srácok olyan bandák ’90-es évekbeli doomos hangulatát, mint a My Dying Bride, az Anathema, a Paradise Lost; de eszembe jutott még a Heavenwood és a Lake Of Tears is. Antonio Cantarin éneke nemhogy változatos, de jó is. Hörgése kellően mély és erőteljes, dallamos vokalizálása pedig tökéletesen a másik véglete az előzőnek: nagyon megkapó és érzelmekkel teli orgánummal rendelkezik. A Disclaiming My Faults-ban a középtartományokat maga mögött hagyja egy pillanatra Antonio, ami nagyon jól áll neki. Remélem, a későbbiekben több effélével kényeztet majd! Néha ugyan bizonytalanság sejlik fel, de meggyőződésem, hogy a következő lemezre kikristályozódik a mikrofon mögött minden.
Az akusztikus részeknél – főleg ahol ének is van – leginkább a Discourages Ones-korabeli Katatonia köszön vissza. Aztán vannak részek, melyeknél a Crowbar fénykorát idézik a földbedöngölő riffek. Szóval a változatosság volt a cél és ez sikerült is a zenekarnak. Egy-két helyen érződik csak, hogy ezerszer lerágott csont-kategóriás a téma, vagy hogy hasraütésre jött a váltás, de 90%-ban teljesen korrekt, amit felmutatnak.
A hangszeresek is a helyzet magaslatán vannak, igaz, nem égbekiáltó témákat hoznak, de ebben a stílusban nem is az a lényeg, hanem a hangulat, ami meg is van. Paulo Copeta néha a harminckettedeket is letapossa a duplázóval, Simone Mutolo hangulatos aláfestésekkel színesíti a húros hangszerek játékat. Szóval minden egyben van.
A hangzással sincs semmi gond: a brit Priory stúdióban 2010 végén készült felvétel nincs agyonpolírozva, triggerelve, éppen csak az imént említett gyors lábdoboknál hallható, de ennyi megbocsátható. Él, lélegzik a produkció, ahogy kell.
Végszó? Mindenkinek ajánlott ez a bemutatkozás, aki a fent említett stílusok valamelyikét kedveli, akinek pedig mindegyik számításba jöhet, annak hatványozottan ajánlott.. Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik… De rég írtam ezt: várom a folytatást, gyerekek!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
