Mikor némi nehézségek árán rábukkantam a Fading Waves név mögött rejtőző arcra, akkor hirtelen azt hittem, hogy „Az én kis falum” egyik derék lakója készítette el ezt a szóban forgó albumot, akiről bár eddig nem tudtam, hogy zenél, de a szakáll, a szemüveg és még a grimasz is olyannyira stimmelt, hogy már-már elhittem, hogy egy „zenei géniusszal” lakom egy helyen.
Aztán hamar kiderült az is, hogy „földim” csupán a Fading Waves atyjának a hasonmása, lévén az úriember orosz és az Alexey Maximuk nevet viseli. Az FW pedig az ő egyszemélyes projektje. Mondjuk a sok hasonló „onemanshow”-val ellentétben itt nem az történik, hogy hősünk játszik az összes hangszeren és még az éneklésért is ő felel. Alexey megelégszik a zeneszerzéssel a szövegírással és a koncepció kidolgozásával, továbbá a basszusgitár kezelésével, illetve a dob és a kütyük programozásával. Azért itt-ott a gitárral is molyolgat egy csöppet, de nagyrészt másokra bízza a húrnyüvést, hiszen 3 vendéggitáros is szerepet kap a lemezen, az éneken pedig egy fátyolos, tiszta hangú hölgy és egy extrém vokalizálást bemutató férfiú osztozik. Egyébként a The Sense of Space a formáció debütáló nagylemeze, de ha zeneileg nem is világrengető a produkció, koncepció tekintetében nagyon ki lett találva! Már az album címe is sokat sejtető és igen beszédes. Erre csak ráerősítenek a vizuális megoldások, a borító és az egész booklet, a pontot az „i”-re pedig a szövegek teszik fel. Bár inkább a zene, hisz ha egy olyan nyelven íródtak volna a szövegek, amiből egy szót se értek, a zene hangulata alapján akkor is jó eséllyel meg tudnám állapítani, hogy körülbelül miféle témaköröket jár körül.
Magyarán kimondottan képszerű muzsikát pakolt rá eme debütre Maximuk Mester.
Az Air egy lebegős, elringató, szövegfoszlányokat tartalmazó, space-es instrumentális fölvezetés, amolyan Chroma Key-rokon szösszenet. A Flashes méltóságteljes, lassú tempóval nyit, tipikus post-rockos gitárok és szellős dobolás jellemzi és Anastasia „Elake” Aristova gyönyörű, éteri dallamai. A dal második fele táján belép a torzított gitár is és úgy tűnik, hogy kibontakozik a nóta, aztán egy elfojtást alkalmaznak és visszatérnek merengőbe és meg is maradnak ezen az ösvényen. Hogy aztán a Destroying the Time címéhez hűen meghozza az Isis-féle metalos szegmenseket és Alexey Morgunov extrém, de szerintem nem eléggé erőteljes vokalizálását, hangját. Mindenestre még így is nagyon kellemes utazást nyújt ez a szám, hisz a Pink Floydot idéző lebegős gitárjáték, ami például a Land of Charon: A Láz című opuszán is dominált, nálam mindig örömmel látott/hallott vendég!
Az ezt követő két szerzeményben is váltakoznak a kemény és a lágyabb megoldások, csakúgy, mint a férfi és női ének.
Az orosz és úgy általában a kelet-európai bandák zenéjében gyakran megjelenik egy bizonyos természet közeliség. A Fading Waves esetében ez egy tágabb értelmezést kap, hisz náluk a levegő-jegyek dominálnak és ez az album képes az ember gondolatait, fantáziáját egyre feljebb és feljebb röpíteni, hogy aztán a legtöbbünk számára még misztikusnak számító végtelen űrbe érve nem egész 40 percig élvezzük a súlytalanság állapotát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
