Nos, meghallgatva a hét dalos, szűk ötven perces játékidejű lemezt olyan előadókkal vélek hasonlóságot felfedezni, mint a My Dying Bride, a The Ocean, a Neurosis, de azt hiszem a post metal címke emlegetése sem hülyeség. Ráadásul itt-ott core elemek felbukkanására is számítani kell. Magamtól mondjuk nem emlegetnék matekos hatásokat, de lelkük rajta…
Talán a fentebb említett hatások miatt is érzem azt, hogy az album még változatosnak is nevezhető a stílus övező sztereotípiák ellenére. A minszki duó – Alexander „Faceless” Kachar gitáros, vokalista és Anton Matveev (ex-Lost Regrets) basszusgitáros – inkább a hangulatra fektette a hangsúlyt a Minus Eleven albumon. Ráadásul ez igazán jó húzás is volt, mert itt a hangulat az, ami véleményem szerint kiemeli a lemezt a hasonló albumok közül. Na, igazából nagy megfejtéseket azért nem kell várni.
A vokalizálást a lemezeknél mindig kardinális kérdésnek tartom, itt ugyan nem lépnek túl a műfajban szokásos hörgő, morgó, üvöltözős témákon, még sincs hiányérzetem. Szóval valamit tudnak a belorusz srácok. Nem beszélve arról, hogy nem írnak rövid számokat, hisz rögtön a lemezt nyitó Violence & Destruction a maga kilenc és fél perces hosszával felkészít, hogy itt a hosszú, kibontós témákra kell számítsunk. (És még csak nem is ez a leghosszabb!) A különleges az, hogy végig sikerül mégis valahogy fenntartani az érdeklődést, bár nehezen tudom megfogalmazni az okát. Igazából csak a hangulattal tudom magyarázni.
A hangzással nincs különösebb gond, hagyományosan Anton házi stúdiójában készült a cucc. A borító viszont eléggé ingerszegény, ez a lemez ennél többet érdemelt volna véleményem szerint. Bár lehet, hogy a koncepció miatt lett ilyen.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.