A lemezt nyitó Kalinago például egy heavys riffel indít, sőt rögtön kapunk kórust, majd Adam Contreras karcos, rekesztős verzéit, de már ebben a dalban előre vetíti azt a széles repertoárt, amit éneklés címszó alatt bemutat! Nagyon változatosan használja a hangját, az extrém megoldásokat kivéve hallhatunk tőle szinte mindent. Nekem mondjuk a magas hangon prezentált rekesztései elég erőltetettnek, izzadtságszagúnak tűnnek, de bőven kárpótol ezekért a megannyi első fülelésre rögzülő megadallamos verzéivel, refrénjeivel.
A Mercury a kezdő nótánál is fajinabb, többször is beugrott a magyar Nemesis (Age of Nemesis) Abraxas lemeze a dal kapcsán, a levezetése pedig elég váratlan: egy kongás, akusztikus gitáros, spanyolos/flamencós, „hejjj”-ezős, viszonylag rövid etap. Viszont még sokadik hallgatás alkalmával is rá tudok csodálkozni, úgyhogy gondolhatjátok első alkalommal mennyire meglepett! És ez a Monolith legnagyobb erénye. Vagyis tartalmaz nem egy olyan fordulatot, megoldást, amire előzetesen nem is gondoltam volna. Magyarán kevésbé kiszámítható, mint a legtöbb hasonló stílusban íródott opusz.
Az Obsidian a maga 9 percével a leghosszabb tétel és tanítani valóan építkezik, a srácok pedig mindent bemutatnak benne, amiért szerethető a muzsikájuk. Az 5. perc környékén elhelyezett kórus és énektémák kapcsán egyből a Savatage alapműve a The Wake of Magellan ugrott be. Aztán David Glass egy olyan hosszú, kifejtős, jazzes gitárszólót ereszt meg, ami nem lógna ki egy Al Di Meola, vagy épp egy Pat Metheny albumról sem. Egyébként végig ihletetten penget, de Thad Stevens fretless bőgője is simogatja a lelkünket. Íme egy kis ízelítő, ahogy az erősen Opeth-es Obscura középrészét tolják:
Az Oceans a szeles, morajlós hangminták miatt újfent magelláni vizekre evez, de az akusztikus gitár/konga combó újbóli feltűnése is mosolyt csalt az arcomra. Mondjuk a spanyolos/latinos fűszerezés nem lehet véletlen, elég csak az énekes vezetéknevét jobban megnézni…
A Final Escape refrénje akkora Iron Maiden, hogy csak na!
Pontosabban Dickinson is megirigyelné ezeket a sallangmentes, fogós, együtténeklős, heavy-s sorokat! Azért nem lennének prog. banda, ha nem nyomnának be ide is egy csavart! Mikor Adam utoljára dalolja a refrént Jake Koenig dobos egy akkora blackes blastbeat-et pakol alá, hogy besz@rás! A női énekes levezetés pedig csodaszép!
A Revolutions egy modernebb, jól megtördelt darab, sok emlékezetes momentummal.
Személyes kedvencem mégis az Opeth és Pain of Salvation hangulatot árasztó Obscura, mert egyszerűen gyönyörű! A végén Adam spanyolul énekel, szívbe markolóan, miközben egy szál akusztikus gitár kíséri.
De már így is túl sokat ömlengtem a lemezről, úgyhogy inkább kattintsatok IDE és döntsétek el magatok, hogy nektek mennyire jön be! Annyit tennék hozzá, hogy az elektronikus formában megvásárolható album utolsó dala az Oceanos (ami az Oceans spanyol nyelvű verziója), míg a kézzel fogható cédén (amit én kaptam a bandától) a MacArthur Park az utolsó, bónusz track.
Nekem nagyon bejött a Monolith, mert dal és dallamközpontú, mégis végig izgalmas. A játékidőt se vitték túlzásba, teljesen optimális ez a 61 perc. Bár már évek óta nem az esetem a heavy metal, mégis az Ethereal Architect által kotyvasztott koktélban kifejezetten élvezem a zamatát!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
