Mikor már teljesen megcsömörlöttem a death metáltól és elkönyveltem hogy jóideig nem reménykedhetek abban, hogy felkapom a fejem egy új lemez hallatán, történt valami… Kíváncsiságomat kielégítve szétnéztem az éppen aktuális promók között, és ahogy megpillantottam a lemez borítóját, gondoltam, mintha magam pakoltam volna össze, ha-ha! Bele kellett hallgatnom, mit rejt a hasonló stílusú külcsín…
A szokásos „nyomozó” köröket lefutva szimpatikus volt egyből, hogy a Hunstville-i banda második lemeze ez csupán. Hihetetlen magabiztosságot árasztott a brigád három dala, melyekbe előzetesen belekóstoltam (The Abrogation, Phalanx, Pazuzu Eternal), így nem volt kérdéses, hogy a lemez egészére szükségem lesz. Persze, mindenre van magyarázat. Ha megnézzük a zenészek hol játszanak illetve játszottak még, akkor már annyira nem is meglepő a dolog: a Cam Pinkerton basszer (Kings of the Killing Field, Spinecast), Gary White dobos (Spinecast, ex-Convergence From Within, ex-Fleshtized, ex-Chaos Symphony), Matt Barnes gitáros (Lisiya Gori, Monstrosity, Quinta Essentia, Temple of Blood, ex-Fleshtized) és Chris White énekes alkotta Chaos Inception 2008-as megalakulása ellenére nem mostanában jött le a falvédőről.
A nyitó, címadó The Abrogation máris sejttette, miért is lesz felüdülés számomra ez a lemez: tulajdonképpen semmi újat nem csinál a Chaos Inception, csak észtvesztve, dühödten darál, ahogy az egy igazi gonosz death metál bandától elvárható, de közben nem feledkezik meg arról, hogy belecsempésszen a dalaiba olyan témákat, melyekre a gyanútlan hallgató fel-felkapja a fejét. Semmi extravagánsság, csupán egy-egy váratlan hang vagy hangköz, szokatlan helyeken való kiállások, a témák kreatív csűrése, csavarása – effélék. Ezek az apróságok viszont sokkalta élvezetesebbé teszik a lemez hallgatását.
A kilenc tételes, fél órás lemez szinte végig 200 bpm felett darál, ritkán kapunk kiengedett hangokat a fellélegzéshez. De ez az a fajta zene, amelynél személy szerint nincsenek igényeim ehhez, hagyom és akarom hogy sodorjon, pusztítson, romboljon végig. Ez majdnem szó szerint így is történik, hiszen a szó szoros értelmében vett középtempóból a hetedik dal végén kapunk először – és utoljára – néhány másodperces ízelítőt.
Ha mindenképpen hasonlítgatnom kell, akkor a Morbid Angel egyik klasszikusával, a Covenant-tal vonnék párhuzamot. Totálisan azt az atmoszférát idézi a The Abrogation. És akkor itt el is mondható, hogy a kilencvenes évek death metáljából táplálkozik a csapat, de szerencsére nem felejtettek el úgy maiak lenni, hogy megtartsák a régi idők hangulatvilágát. Ez a lemez egyik legfőbb pozitívuma.
A hangzás nyers és erős, éppen tökéletes ehhez a gonosz muzsikához.
Hatalmas meglepetés számomra ez az anyag, és hogy ennyire sikerült fellelkesítenie a Chaos Inception legénységének, nem sajnálom tőlük a maximális pontszámot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
