Újabb ukrán zenekar, ismét cirill betűkkel és megint a Solitude kiadásában… A műfaj pedig sötét atmoszférikus funeral doom, a banda saját megnevezése szerint apokaliptikus doom. Szerintem ez a jelző kevésbé illik a zenéjükre, ez alatt a jelzés alatt inkább gondolnék valami csapongó, változatos zenére, de tény, hogy ha eljön a világvége ez a lemez tökéletes zenei aláfestést nyújtana számára. A Narrow House 2009 óta aktív, de ez az első kiadványuk, kezdésnek elég ígéretes, de semmivel sem lóg ki a hasonló próbálkozások közül. Először a zenekar nevét sem tudtam igazán hova tenni, de kis utánajárással kiderítettem, hogy a „keskeny ház” konkrétan egy szleng kifejezés a koporsóban eltöltött vidám percekre. Így már elfogadható név egy ilyen közegben forgó (nyugvó) bandának.
Zenéjük hosszú, vontatott tételekből áll, de mint minden jó doom lemezen, a homályból itt is rengeteg apró szépség képes felbukkanni a vicsorgó depresszív énekkel karöltve. Az egész nagyon jól szól, de ugyebár a Solitude ritkán okoz e téren csalódást. Ami itt folyik, vagy inkább vánszorog, az a napsütés és a boldogság tökéletes ellenpólusa, inkább a kín és lassú elmúlás megzenésített formája. A többi vonagló funeral doom zenekartól a cselló és szintetizátor ötletes használatával szeretnék magukat megkülönböztetni, de egyenlőre ez a kísérlet nem bizonyul túl sikeresnek a keverés miatt. Az említett két hangszer ritkán kap megfelelő hangsúlyt, így a jó ötletek gyakran vesznek a háttérbe. Erősen kellett tehát fülelnem a hallgatás közben, hogy elkapjam a sokszor tényleg hangulatos dallamokat. Remekül szólnak a dobok, minden kis finomságot megkapunk, a basszus mély és morajló, ahogy annak lennie kell, a gitárhangzás viszont elég monotonra sikerült. Egy funeral doom lemezt amúgy sem lehet másképp hallgatni, csak kizárva minden mást a világból, különben jön a szokásos vád: a lemezt áthatja a végtelen unalom. A szürreális borító is azonnal felkeltette az érdeklődésemet, rögtön a nevükhöz illő kép ugrott be róla: egy élve eltemetett ember kukucskál ki egy koporsóból. Hát nem felemelő?
A lemez rögtön a kedvenc tételemmel kezdődik, ami a megnyerő „Последнее Пристанище” /The Last Refuge/ címet viseli és a maga 14 percével igazi funeral szörnyeteg. Halk felvezető morajlással, természeti hangokkal indul, de a távoli horizonton megjelennek a viharfelhők és elindul a vízözön, ami remek dallamokkal kezdi el maga alá temetni a nagyérdeműt. A dalt a hörgés, magasabb hangú károgás mellett kiegészíti visszafogott zongora, cselló és halk mormolás is, a fő riff pedig lassú, bánatos bólogatásra készteti a nagyérdeműt. A dalhoz készítettek egy hangulatában tökéletesen passzoló videót is.
A lemez legrövidebb dala követi a remek nyitást, a „Псевдорятунок” /Psevdoryatunok/, a dalra nem lehet panaszunk, de kevésbé egyedi elődjénél. Egy jól megírt funeral tétel, gyorsabb, lassabb részekkel, a pozitív hangok teljes kerülésével. A csellónak sikerül egy kis varázst csempésznie a dalba, de attól még nem lesz izgalmasabb ez a közel 7 perc. A folytatás a 13 perces „Стеклянный Бог” /Glass God/ képében érkezik, az album leglassabb, legsötétebb tétele, igazi funeral csemege. Hol gyorsabb, hol lassabb a tempó, de végig monoton lüktetés táplálja. Nehéz pontot adni rá, mert sok hallgatást követelt /az egész lemezzel egyetemben/. Néha teljesen kikapcsolt, hatást gyakorolt rám, máskor minden hangját untam. Egyszerűen hangulatzene, ami a 10-es és 5 pontos skála között mozog attól függően, milyen pillanatban kap el. A záró tétel egy feldolgozás dal, az Esoteric Beneath A Face c. dalából készült, persze tökéletesen lefordítva és a csellóval megtűzdelve. Ha kicsit bátrabban használnák ezt a hangszert, akkor látnám értelmét ennek a feldolgozásnak, egyébként pedig leginkább másolás szaga van a dolognak. A dalban kapott pár másodperces zúzások, a kegyetlen hangzás persze elfeledteti velünk ezt a tényt, aki nem ismeri az eredetit, annak kellemesen kellemetlen perceket fog szerezni a tétel. Hatására elő is vettem az Esoteric lemezt…
Aki szereti a Shape Of Despair, Esoteric, Pantheist munkásságát, sok örömet lelhet ebben a lemezben. Furcsa mód gyakran belehallom Clint Mansell zeneszerző munkásságát is, főleg a cselló miatt. Egyenlőre nálam még messze vannak a csúcstól, de az ígéret megvan bennük, hogy a műfaj legjobbjai közé tartozhassanak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
