Úgy éreztem, tartoztam a zenekarnak, és bizonyos tekintetben közeli barátaimnak is azzal, hogy megírjam ezt a kritikát. Mintegy hiánypótlás is ez egyben a Fémforgács olvasóinak. Nem mintha azt gondolnám, hogy a death metál iránt fogékony olvasók nem ismernék a New York-i Cannibal Corpse ezen lemezét; reménykedve inkább abban, hogy nosztalgiából többen előveszik néha ezt a korongot, és arcukon mosollyal konstatálják, hogy bizony még mindig ott van a szeren. És ha eddig csak gondoltam, most már talán nyugodt szívvel ki is mondhatom: örökérvényű, klasszikus lemez ez. Aki viszont mostanság ismerkedne a zenekarral, az számítson rá, hogy ha a The Bleeding-gel kezdené, nyugodtan ugorjon tovább, ha nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket, mert több szempontból is eltér ez az anyag a banda bármelyik más albumától; valamilyen szinten kilóg a sorból.1994-et írunk. Az 1988-ban Buffaloban alakult csapat az 1990-es bemutatkozó Eaten Back to Life és az azt követő 1991-es Butchered at Birth lemezek után az 1992-es Tomb of the Mutilated-del vívta ki magának a szélesebb elismerést az ötösfogat, annak is a nyitó, Hammer Smashed Face című dalával leginkább. A csapból is ez folyt – ha lehet ilyet mondani egy death metál dalról. Ettől kezdve nagyobb figyelem övezte tehát a zenekart, és valljuk be, zeneértő ember nem mondhatja, hogy csalódást okoztak volna.
Bob Rusay gitáros távozását követően Jack Owen, az egyik fő dalszerző mellé Rob Barett érkezett a hathúrosával, aki korábban a Solstice és a Malevolent Creation zenekarokban edződött. A változás csupán ennyi a korábbiakhoz képest.
A Staring Through the Eyes of the Dead kezdésekor egy meglepő hangzású C. C. köszönt vissza annak idején a magnómból. (Milyen furcsa ezt ma leírni…) A death metál szcénában akkoriban szokatlannak számító letisztult sounddal hozakodott elő a csapat. Temészetesen mások is megtehették volna ezt. Megfelelő minőségű hangszerek és egy jó képességekkel rendelkező hangmérnök kell csak hozzá – gondolhatnánk. Ami persze félig meddig így is van, de figyelmünket nem kerülheti el soha, hogy ez is, mint bármilyen stúdióprodukció, jó dalokkal működik csak igazán. Klip is készült a dalhoz:
Jack Owen az ezt követő Cannibal Corpse lemezeken már jellegzetes, ám ekkor még újnak számító tappingelései, és a már megszokott, dobhárgyát nem kímélő fájdalmas csípései, egyre kidolgozottabb, egyre inkább összetettebb riffjei egy akkor még semmihez sem hasonlítható hangulatvilágot tárt elénk. A banda nevét hűen tükröző dalszövegek ugye olyanok amilyenek, amik egy kis fantáziával nagyszerűen le is követhetők a riffek, a szólók, a dalok révén.
A Fucked With a Knife meggyötört pörgetései által már-már átélhető a szenvedés, a Pulverized gonoszságot hordozó hangközei által szinte érezhető az égő szőr, a megpirult bőr iszonytató szaga, a címadó The Bleeding nyakatekert témáiból tökéletesen megidéződik a meleg vér
kiáramlása, és a Force Fed Broken Glass hallgatása közben nagyon jól következtethetünk a szilánkok okozta fájdalomra a torkban, a nyelőcsőben. A dal egy akusztikus témával zár, ami akkoriban ugyancsak kuriózum volt death metál lemezeken. Nos, ez is elég hatásosan „festi le” a tüdőbe áramló vér által előidézett fulladást… És akkor a nagyszerű témák mellett mindenképpen meg kell említeni a szólamok adta felfokozásokat. Nagyszerűen nyúltak a különböző hangzatokhoz. Néhány helyen három szólam is felüti a fejét egy-egy témában, tehát a lemez a stílus berkeiben emiatt is előremutató. Nem mellesleg a keretekhez mérten ezen légiesebbnek mondható megszólalások alkalmával tűnik ki leginkább Alex Webster nagyszerű játéka. Amit az előző lemez, és például a már említett Hammer Smashed Face dal elején hallható basszuskiállásban előrevetített, az ennél a lemeznél teljesedik ki igazán.
Az album elkészítésének idején vált divatossá a gitárok lehangolásával keltett töményebb megszólalási forma. A Cannibal Corpse-ék fittyet hányva az akkori trendnek maradtak Eb-n. Ahogy emlékszem egy nyilatkozatukra, az volt a cél, hogy Eb-s hangolás mellett olyan dalokkal rukkoljanak elő, ami egyszersmind letisztult, mégis brutális. Nos, ez sikerült – kétség nem fér hozzá. Chris Barnes is az addig tőle megszokott dörmögő, érthetetlen hörgése után az érthetőség irányába mozdult el, és nemhogy veszített volna brutalitásából, inkább sokkalta nagyobb hatást ért el ezáltal. A mai napig ezt a megszólalási formát prezentálja egyébként. Mint később kiderült, ez volt számára az utolsó Corpse-os megnyilvánulás. Úgy gondolom, ennél szebb lezárása nem is lehetett volna a zenekarbeli tevékenységének.
Az egyik legtökéletesebb death metál lemez ez, kár minden további szóért.
Retépnek és Panzának ajánlva.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
