Drown My Day
Confessions

(Noizgate Records • 2013)
2013. április 28.
0
Pontszám
7
2006 elején alakult Krakkóban a kvintett és első, három dalos demójuk elkészítése után már olyan bandák társaságában játszottak hazájukban, mint a Pro-Pain, a Death Before Dishonor vagy a L’esprit Du Clan. 2008-ban egy EP-vel rukkoltak elő (One Step Away From Silence), aztán kezdték külföldön is promotálni magukat (hazánkban is jártak). 2010-ben újabb EP-vel jelentkeztek, a Forgotten cíművel. Maciej Marendowski gitáros távozását követően Sławomir Wojtas érkezett a csapatba és ezzel a valamivel frissebb felállással követték el első kislemezüket, az Undead God címűt, majd készítették el a május 3-án megjelenő bemutatkozó nagylemezüket, a Confessionst.

A deatcore-ral igazából hadilábon állok. A stílust annyival le lehet írni, hogy némi pörgős virgázás, majd egy, de semmiféleképpen nem több mint két hangból álló döngölés (főleg a dalok végén elengedhetetlen ez utóbbi). De lássuk, mi a helyzet a lengyel Drown My Day-nél!

39 másodpercben kapjuk meg a kezdő rúgást a mázsás súlyú két hangos névadó dallal, illetve intróval. Összekapcsolva robban be rögtön a Morality of a Cannibal, melynek az elején még a Domination albumos Morbid Angel hangulatvilága is visszaköszön (egyúttal a francia Gojira is), de nem sokáig “bírják”, hiszen 45 másodperc elteltétevel máris megkapjuk a két hangos szaggatott riffelést. A dal vége a megszokott E-F (vagyis esetükben az A-Aisz) hangok dominálnak (a Sepultura Roots Bloody Roots dalát talán mindenki ismeri – olyasmi tehát). A Got Some Guts? blastbeattel kezd a death metal irányába libbentve át a mérleget. Teljesen rendben van amúgy ez a szerzemény is, annyi a gond csupán, hogy effélét már évekkel ezelőtt hallatott pl. az All Shall Perish is. A két hangos súly persze ebben a dalban is elmaradhatatlan. A kislemezes Undead God érdekfeszítőbben kezdődik: kapunk némi melódiát is, ami eddig majdhogynem teljesen elmaradt, illetve egy szólót, melynek a végén már kiengedett hangok is felütik a fejüket a virgák után:



A címadó dal iszonyú gyors püfölései mellett a melo-deathes riffelés dominál, a szerzemény középrészében egy tappinges kiállás, majd az elmaradhathatatlan – ám ezúttal egy hangos – dada-dadadada-dadadadadada-dada… A F.O.F.A.B. – Tear The FlashDr Raus hármas sem szolgáltat az előzőekhez képest semmilyen meglepetést, a Hoichi the Earless viszont ismét a melódiákra épít, a záró Forgotten But Not Forgiven – ben pedig nagyjából az eddig hallottak összessége megjelenik, mintegy összegzésként. A dal zárása pedig szigorúan egy zakatoló (most két hangos) téma.

A hangzás kiváló, a dalírói képesség, a hangszeres tudás megvan, de ezek a sablonos megoldások, illetve az azokhoz való görcsös ragaszkodás erősen visszavesz a zenekarból. Mindenféleképpen nyitni kéne, új, üde színfoltokkal megtarkítani a zenét, vagy éppen kevesebb stílisból meríteni. Bemutatkozásnak persze tökéletes a Confessions, le a kalappal a Drown My Day előtt!
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.