Az 1998-ban alakult svájci DarkRise negyedik lemeze a Great Dane Records gondozásában január 15-én megjelent Realeyes. Luc gitáros, Greg énekes, Wil basszusgitáros és Nicolas gitáros mellett (azaz hátuk mögött) az az amerikai Kevin Talley püföli a bőröket, aki megjárta a Dying Fetus, Misery Index és a Chimaira zenekarokat, és aki jelenleg a Dååth, a Six Feet Under, illetve a Nothnegal együttesekben is járatos. Mindemellett a michigani heavy metál banda, a Battlecross koncerteken kisegítő dobosa is, szóval nem hinném hogy unatkozik. A Hertz stúdióban készült felvétel (a dobokat kivéve, azok ugyanis a Brochacho-ban lettek rögzítve) minőségére – gondolom mondanom sem kell – nem panaszkodhatok. Nagyon letisztult a hangzás. A death metált is, mint bármilyen már stílust ezerféleképpen lehet megközelíteni a hangképek terén is, nos a DarkRise ezen lemeze egy gyönyörűen kikevert dalcsokor, de senki ne higgye, hogy ebből kifolyólag brutalitásban szűkölködne. Komolyan mondom, manapság már igen ritkán hallani olyan soundot, amiből nem gyilkolták ki a magasabb frekvenciákat, él, lélegzik a produkció, ugyanakkor a döngölések terén sem szenved csorbát.
A két perces címadó bevezető törzsi ritmusokkal, akusztikus gitárral kezd, majd egy olyan groove-val folytatódik, amit 100% hogy hallottam már legalább egy zenekartól, persze biztosan véletlen egybeesés. Lényeg a lényeg, ezzel nem győzött meg a csapat. A továbbiakban nem sok effélével szembesültem szerencsére. Az I’m Here rögtön letepert. Szélvész blastbeatek, középtempós grooveok, doomos málházások – minden van itt. Nem kell a dal végéhez érni, hogy belássuk, Talley igazán érti a dolgát, hatalmas löketet kölcsönöz az amúgy sem eseménytelen gitártémák alá. A második dal középrészéig tulajdonképpen semmi érdekes nem történt az előzőekben leírtak viszonylatában, amikor egy erős ritmustörés után egy olyan ízes középtempós riffel pofoztak fel a svájciak, amire – erős túlzással persze – csak egy jobb passzban lévő Crowbar lenne képes. A dal lassú levezetésének szólórészéből sejlik át kisebb keleti dallamvilág… Az ezt követő God Perversion egyik riffje pedig egy az egyben a Nevermore Next in Line dalának témájából merít! Tényleg nem akartam már hasonlítgatni, de muszáj.
Az ugyan ritkán hallható, de annál hatásosabb Luc gitáros károgása Greg öblös hörgése mellett a Napalm Death-et juttatja eszembe. Ugyanez vonatkozik ánblokk a grinde-os gitártémákra is (leginkább a Diatribes lemez ugrott be a ND-től).
Üdítő színfolt a No Help in Hell középrészében hallható slapping basszus. A Foeticide című szerzeményben jelennek meg újra a keleti dallamok, melyek végül az egész dalt áthatják. Ezzel lényegében ki is lóg a többi darab közül. Itt hallható először az a kis plusz, amitől a dalok igazi dalokká válnak, nem csak a témahalmazok szürke füstjében botorkálnak. Egyértelmű kedvenc lett. Az End of Talk-ban ismét kap némi főszerepet Wil basszusgitárja, majd a még core-os riffeket is felvonultató Debt of Blood után a záró Realize-ban visszaköszön a címadó szösszenet fő témája (hogy még egyszer el ne felejtsek párhuzamot vonni), a végén pedig akusztikus akkordbontásokkal búcsúzik 41 perc után a lemez.
A DarkRise legénységében is megvan minden szükséges feltétel ahhoz, hogy következő lépésként egy hatalmasat alkossanak, „csupán” a szükséges plusz hiányzik, amit tanulni, elsajátítani bizony nem lehet. Kevin Talley csatasorba állítása kétség kívül nagy húzás, de sajnos nem volt elég. Legközelebb ha rá bízná magát a zenekar egy normális producerre (ezt a lemezt maga a DarkRise producerelte ugyanis), akkor jó eséllyel megnyílnának előttük azok a kapuk, melyek eddig fel nem térképezett területeket biztosíthanának számukra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
