Miért is vágtam bele az olasz Septem bemutatkozó lemezének bemutatásába? Először is, mert tetszett a borító. Nem szokványos sem a kivitelezés mikéntje, sem a kidolgozás mélysége, sem pedig a témája. Legalább addig el tudok merengeni rajta, ameddig pörög a korong a lestrapált lejátszómban. És mint azt a sikertelen hódításaink konklúziójaként már megtanulhattuk (a sikeresek esetén pedig megtapasztalhattuk), az első benyomás igenis fontos. Ez eddig jó rajtot jelentett. Másodszor, bíztam a kiadóban, hiszen eddigi munkáiban nem tudtam nagyot csalódni. Bíztató a folytatás is. Harmadszor, bíztam a csapatban, hiszen a promófotók (kérem nem összekeverni és megcsonkítani a betűket!) alapján nem tűntek amatőröknek és ráadásul Olaszországban csillant meg először gyermeki szemükben a szeretet lángja. És mint azt mindannyian tapasztalhatjuk, zenei téren Európa női csizmáján olyan élénk mozgolódás tapasztalható, mint a hetekre napon felejtett kukában a karajcsonton.
A La Spezia városában 10 éve alakult formáció alig ad magáról életjelet, információt. Van ugyan orcatár oldaluk, meg a kedvenc encyclopedia weblapom is tartalmaz róluk némi adatot, de egyikkel sem tölthetném meg egy söralátét egyik oldalát. Két éve jelentkeztek egy EP-vel, most pedig az azon található dalokat újakkal kiegészítve a közönség elé tárják első teljes hosszúságú nagylemezüket. Septem. Csak ennyi, ez a cím is.
Bele is hallgattam gyorsan.
Rögtön az elején Megadeth-szagú és abszorpciós képességű dallamfutamot hallunk nyargalni a cincálásra szánt műnyúl után, de ezúttal riffek nélkül, egyszerűen, heavy metálosan. Amolyan látens keménységet hordozó puncspudingként. Príma dallamok sorakoznak végig a nótában, rendesen meg is dolgozza ültömben a láblóbáltató vádliimat, de egyediséget csak annyit találok benne, mint a kínai piacon felkupacolt termékekben. A szóló rész kicsit túlgyorsított lett, koncerteken hallható minőségben kerül terítékre. Nem baj, jól elrejthetőek a hibák benne, mert ugye a nagy fűben szeret megbújni a tücsök is, hogy onnan nyugodtan tudja ékes hegedűszavával bosszantani az éppen alváshoz készülődő kondást.
A második tétel versevégeinél meg olyan név ugrik be, amit nem valószínű, hogy hallottak már a kisvárosi csapat tagjai, noha hazánk egyik legmeghatározóbb együtteséről van szó. Nevezetesen az Omega Kemény játékából hallok vissza egy sort. Pedig a galoppozós ritmusokkal tarkított, metalcore stílusban előadott üvöltésekkel modernizált 80-as évek béli fémzene alapvetően annyira hasonlítható csak Kóborékéhoz, mint a szappanbuborék P/V diagramja a napkitöréshez.
A harmadik pofonnál már határozottan mozgásba hozzák lassan meszesedésnek induló porcikáimat a talján legények, nem is ellenkezek velük tovább, alámerülve szerzek iszapközeli élményeket a Septem vizében, megadva a tiszteletet mind a bennem felelevenedő megannyi hasonlóan múltidéző zenét játszó együttesnek, mind pedig a modern irányzatokat élővé varázsoló divatcsapatoknak. A lemez továbbra is hemzseg az ismerős dallamoktól, megoldásoktól, fordulatoktól, mint a koldus kutyája a bolháktól, de legalább olyan formában kapom meg, amivel el tudja szórakozni a magamfajta bádogharcost. Az albumzáró kompozíció végszólója például egyenesen a „Vissza! Vissza!” hajdan volt általánosan használt ritmikus követelést mondatja velem. Szép munka!
Eddig minden leírt, negatívumként is értelmezhető tulajdonság nem volt zavaró számomra. Van viszont egy fintort kiváltó valami az aszatomra került fülétken, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Az olasz pizzatésztára akkor került a szokásosnál feltűnőbb köldökszöszmösz, amikor a felvételek után a hangzás beállításával bajlódott az azért felelős személy, név szerint (csak hogy legyen aki lájktalanítson) Tommy Talamanca (róla később még egy írás erejéig biztosan hallatok még felőlem). Sikerült ugyanis annyira tompára belőnie az anyagot, hogy ha ácsceruza lenne, a gyerekeim fel tudnák használni építőkockának. A dob még hagyján, de a két hathúros nem akaródzik megbizseregtetni a szőrtüszőimet, hogy öntörvényűen meredezzenek a zöngéjük hallatán. Pedig úgy röpködnek friss rajongói vérre várva az Iron Maiden megoldások, a Running Wild futamok és a vaskos thrash riffek, mint a naplementében tóparton andalgó pár körül az éhes szúnyogok zümmögő hada. Belőlem kiszívtak egy figyelmemet felkeltő pontszámnyi életnedvet ugyan, de ezt nem nevezném kontinenst megrázó tettnek, ugyanis eleve vevő vagyok az efféle muzsikákra. Akkor derül ki igazán a Septem ereje, ha stílusidegen egyénekből is kivált „Na hallgassuk csak meg újra!” önfelszólító mondatot.
Remélem lesz ilyen is…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.