Ha körültekintünk, és tüzetesen figyeljük a jó pár évtizeddel ezelőtti tendenciákat, akkor nem kell még oly’ szakavatottnak sem lennünk, hogy feltűnjön: a kimagasló és/vagy professzionális teljesítményeket nyújtó fémzenék – itt az összes stílust beleértve – főként az európai, és észak-amerikai országok kulturális, zenei terméke volt. A stílus világszintű terjedése pedig előrevetítette, hogy ez az állapot valószínűleg örökké nem tarthat. Sorra ostromolják a hallgatókat a dél-amerikai, ázsiai zenekarok, előadók. Európában pedig a vasfüggöny feldarabolása és végül a berlini fal szétverése után olyan kulturális forradalom vette kezdetét, amelynek hatására a kezdeti gyenge technikai minőséggel rendelkező zenei anyagokat rövid időn belül felváltották a „nagyokat” is porba alázó felvételek. – Nincs mese, rá kellett érezni az ízére.
A lassan feldolgozhatatlan mennyiségű, keleti blokkos fém folyam egyik „mintaterméke” a szóban forgó zenekar is.
A moszkvai Tacit Fury viszonylag hosszú múltra tekinthet vissza, hiszen nem kezdő, első albumos formációról van itt szó kérem. A jelen, górcső alá vett albumuk pedig már a harmadik „egész estés” kiadványuk, amely a death/thrash stílusok között próbál egyensúlyozni. – Mindez annak tudatában lehet enyhén bulváros, hogy korábbi albumaik még a szimfónikus doom/death stílusjegyeket hordozzák magukon.
Először végighallgatva az albumot két dolog kavarog az ember fejében. Az első, hogy ez az album nagyon kevéssel hosszabb csak 26 percnél. Így pedig egész egyszerűen pofátlanság lenne ezt egy teljes albumnak titulálni – ha csak nem grindcore-ról lenne, szó. Ráadásul ebbe a rövid műsoridőbe még egy feldolgozást is sikerült „belezsúfolni”. – Erről, majd később.
A második pedig az, hogy az album nem mutat semmiféle egységes stílusbeli koncepciót. Így pedig a mezei hallgató füle nagyon hamar elfáradhat, amely egyenes következménye annak, hogy a CD nagy valószínűséggel nem fog sokat időzni a lejátszóban. – Komolyan olyan érzés fog el, mint amikor egy amatőr zenekar bemutatkozó demója a korai időszakok zenei útkeresését idézni. – Önmagában nem kellemetlen, csak nagyon fárasztó.
Hogy miről is beszélek, alant megpróbálom kicsit részletesebben kifejteni. Mert az orosz trió olyan mixet zúdít a nyakunkba ez alatt a rövid idő alatt, hogy csak bámulunk, mint az a bizonyos újszülött kérődző az új kapura.
Kezdjük máris az albumnyitó „Streets of Rage”-el, amely enyhén szólva is, de Vader-esen indít, hogy aztán az egész átcsapjon egy laza csuklós thrash zakatolásba. Enoth – az énekes/gitáros posztért felelős „táváris” – pedig simán el is mehetne a Vader-be Piotr Wiwczarek helyére kajabálni. Ha mind ez nem lenne elég, a zenekar ezt megfejeli a Carcass Heartwork/Necroticizm albuminak hangulatát idéző szóló alatti másodpercekkel.
Természetesen, hogy az élet ne legyen könnyű, felsejlenek az északi death metal elitre hajazó opusok is, az „Ignorance”-ban és a „Nausea”-ban is, amelyek leginkább a Crown, At The Gates felfogásában fogantak, csak éppen nem érik el azt a szintet.
Így talán nem is meglepő, hogy mire elérünk a „Frozen Wheel”-ig, kezdünk egy kicsit megcsömölni a sok összeevett „finomságtól”. – S ezt a Hate-es, Behemoth-os felvezető csak tovább tetézi, főleg azok után, hogy az egészet áthatja a Chaos A.D.-s Sepultura esszencia, azokkal a jellemzően fémes ízekkel. – Komolyan mondom, mintha minden egyes számot, a kedvenc zenekarok legjellemzőbb momentumaiból csak úgy kimásoltak volna. De ne legyen igazam.
Ha pedig egy olyan mixet szeretnél „elfogyasztani”, ami legalább annyira bizarr, mint eredeti, akkor a következő elemeket kell felhasználnod, hogy végeredményként a „St. Sanitarian” dalocskát megkapd: Sepultura alap egy adag svéd fémmel nyakon öntve, szórd meg egy csípet Carcass ízű szólóval, rázd össze és fogyasztás előtt még keverj hozzá a monoton thrash-es vokálhoz black-metal szerű narrátor hangot. „Ötletes” koktél, az már biztos.
Ja, és még ezek után meglepődik valaki az albumzáró feldolgozáson? Mert az bizony a Sepultura Terrytory-ja. Melynek létjogosultságát értem, de mivel ez amolyan szolgai módon van elővezetve, hogy nem esik bele az album értékelésébe. – Komolyan csak bónusz, semmi több.
Egyébként a hangszeres tudásra amit Enoth, German (basszus) és Imidazo (dobok) felmutat, nem lehet panasz. Zúznak is rendesen, ahogyan azt a stílus kereti megkívánják. De amint azt már fentebb említettem: az album önmagában nem mutat semmiféle innovációt, egyszerű zenei útkeresés.
Az előző albumok ismeretében a stílusváltás olyannyira nyilvánvaló, mint egy pofon. Azt csak remélni tudom, hogy nem rendelkezem váteszi képességekkel a felöl, hogy már pedig ez egy zenekar hattyúdala. Túl sok az árulkodó jel. – De ha ez egy új mérföldkő a stílusváltáson átvedlett zenekar életében, akkor annak csak én fogok a legjobban örülni, mert akkor folytatás bizton várható. Remélhetőleg akkor már sikerül egy komoly egységgé összekovácsolni a zenét. Mert így az egész csak kiművelt iparosmunka, igaz annak a javából.
8/10
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.