Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ez a fiatalokból álló ukrán banda, a Deathember Flower zenéje mennyire megosztja a bennem kialakult összképet miután először, másodszor, és természetesen sokadjára is meghallgattam a lemezüket.Nehezemre is esik bevallani, hogy miután jó párszor végigpróbáltam a szokásos ismerkedési köröket a zenekarral, valahogy hallgatás közben leült a zenéjük és nálam egyszer csak „úgy” eltűnt az egész produkció a süllyesztőben. Nem is kerestük jó ideig egymás társaságát…
Aztán, mintha csak egy varázsütésre történt volna, furcsa késztetést éreztem és „megetettem” a lejátszót a zenekar debütáló albumával. – Akárhogyan is, de emberi számítás szerint egy „egyszerű” single egy lapon sem említhető egy teljes albummal. – Ezúttal azonban fejhallgatóval felvértezve estem neki. – Már javában túl voltam az album bevezető szakaszán, mire sokként ért a felismerés, hogy eddig mit is hagytam ki. Talán hiba volt a részemről, hogy a fejhallgatós módszerrel esélyt sem adtam a bandának.
Ha egyszerűen szeretném leírni a banda által játszott stílust, akkor leginkább a melodeath jutna legelőször az eszembe, egy jó északi, de leginkább svéd hatással. – No, meg ne felejtsük el azt se, hogy azt a féle esszenciát, ami megadja a zenekar saját kis ízét, valószínűleg a női „énekes” jelenléte adja. Persze senki se gondoljon itt holmi áriáktól hemzsegő unalmas zenére. Hiszen az ukrán csikócsapatról már az első hallgatás után is óhatatlanul megkérdezi az ember, hogy mi ez az Arch Enemy kópia. – Szóval ezt így egyetlen kézlegyintéssel elintézné egy mezei hallgató, s vagy úgy jár, hogy bejön neki, vagy hagyja a csudába az egész albumot. – Ez így 50-50%, szóval ha így nézzük, máris nem nagy eséllyel indul a megtisztelő Az Év Albuma cím felé. – Persze, nem is ez volt a fő cél. Mindenesetre a bemutatkozás megtörtént, s pont.Bevallom nehéz úgy írni egy lemezről, hogy végighallgatva sem sikerül eldönteni róla, hogy ez most jó, s ajánlott, vagy pedig egyenesen köpdösni való, s jó helyen csak a kukában lehet. – Erősen remélem, hogy zenekar sem úgy gondolta, hogy most írnak egy a közönséget teljesen megosztó albumot. – Talán csak az én „készülékemben” van a hiba, s én ez utóbbira tippelek.
Szóval… Hallgattam így, s úgy az Architect-et, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy a lemez két oldalát egyszerre mutatom be. – Remélem, ez nem számít plágiumnak, szóval előre is elnézést kérek Janikovszky Évától az ötletért, amit és ahogyan azt „A lemez két oldalában” leírja.
A lemez egyik oldala: – alapszituáció: Zoli épp’ a Deathember Flower debütáló albumát hallgatja, s az igen tetszik neki.
„Örömmel töltött el, hogy a kezeim közé vehettem a
fent nevezett albumot. Hiszen mindig is nagy örömmel tölt el a fiatal és tehetséges zenészek munkája. A női énekessel felvonuló ukrán csapat zenéjét leginkább a svéd Arch Enemy-éhez tudnám hasonlítani, bár Christina Makovskaya hangja nem olyan karakteres, mint kolléganőjéé, Angela Gossow-é. A két gitárral előadott szerzemények természetesen nem maradnak el az Amott tesók legjobb munkáitól, s a témák többsége is leginkább svéd fémzenékre jellemző megszólalással bír, még sem tekinthető egyértelműen kópiának. Andrey Zibarev és Valentin Priblylsky gitárosok pedig vannak olyan tehetségesek, hogy a zenekar saját arculatot tudjon felmutatni a stílusra jellemző igen erős mezőnyben, valamint aki szereti az ízes és igényesen megírt szólókat, az itt talál belőle magának eleget. Az albumról leginkább a „Russian Roulette”-n nyújtott teljesítmény hengerelt le, de a jobban sikerült opusok közé tartozik az albumzáró instrumentális „A New Era” tétel vagy az albumnyitó „My True Face” is. Igazából más nincs is hátra, mint előre. Tessék sokat hallgatni ezt az ukrán csikócsapatot. „Értékelés: 9/10
A lemez másik oldala: – alapszituáció: Zoli az ukrán Deathember Flower albumán próbál meg nem elaludni, a második, sokadik körnél viszont kikapcsolja a lejátszót…
„Ezerszer, és egyszer megfogadtam már, hogy nem erőltetem azt, ami nem megy. Hiába vagyok extrém módon könnyűzene rajongó, de ha valami a legelejétől kezdve unalmas, s egyhangú valamint kópia szagú – a jól megírt szólók ellenére is – az isten sem menti meg attól, hogy elforduljak tőle. A fent nevezett zenekar pedig erősen hajaz erre. Ugyanis egyszerűen nonszensz, hogy egy kilenc számmal telepakolt lemezen egyetlen egy – az albumzáró – élvezhető dal legyen, s ráadásul az is „csak” instrumentális. – Sosem tartottam a női melodeath zenekaroktól, de azért a Deathember Flower énekesnőjének nem ártana pár leckét vennie mondjuk Angela Gossow-tól, vagy valami rendes énektanártól. Vagy hörög, vagy énekel, de sajnos egyik sem megy neki igazán. – Sajnos az album első, második, sokadik hallgatásra is le-leül, s ezt már tényleg nem menti meg az amúgy jó hangzás sem. Kár érte, mert a koncepció jó, csak épp’ nem sikerült igazán jó, fogós dalokat írni. Ha unalmas estére vágysz, tedd be ezt a lemezt, de ha inkább töltöd kellemesen az éjszakáidat, akkor messze kerüld el ezt az albumot.”
Értékelés: 5/10
Mielőtt bárki is valami rejtett, vagy előrehaladott skizofréniával vádolna meg, elárulom, hogy nem sikerült még most sem eldöntenem, hogy ezt az albumot tiszta szívvel merjem e ajánlani, vagy sem. Azért remélem a Ti „készüléketek” jól működik, s a mérleg nyelve az előbbi megállapítás felé fog billeni.
7/10.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
