Aruna Azura
A Story of a World's Betrayal

boymester
2013. szeptember 29.
0
Pontszám
8

 
 
     Sok fiatal, ettől függetlenül tehetséges zenésszel ismerkedtem már meg a kritikaírásnak köszönhetően, azonban most olyan anyag jutott el hozzám, amiben sokat látott-hallott zenészek gyűltek össze egy közös cél, vagy inkább szenvedély által vezérelve, ez pedig az Aruna Azura bemutatkozó lemeze. De a történet nem itt kezdődik, hanem valahol messze, a 90-es évek közepén, amikor is az öt elvetemült hangszermágus már javában mélybúvárkodott az orosz undergroundban, fel-felbukkanva különböző death és black zenekarok háza táján. Játszottak közösen a Demiurg, The Unhallowed, Full Decay, Rigor Diem nevű, többnyire rövid életű bandákban és a lista még nem is teljes. Az Aruna Azura sem tűnt túl stabilnak az alapján, hogy első, 2009-es demójuk után pihenni hagyták a felállást egészen mostanáig. A Paul Wicker énekes által vezetett csapat bevallása szerint ebben a projektben találták meg igazán magukat és ez bizony a produkción is megmutatkozik. A bemutatkozó, A Story Of A World’s Betrayer c. lemezen a progresszív, technikás death metalt választották fő csapásirányként, de igazán címkébe csomagolni nem lehet az anyagot a lassabb, lírai tételek és a gyakori tiszta ének miatt sem. Szükség is volt a változatosságra a stílusból kifolyólag és persze a 62 perces játékidő miatt, ezért a 7-8 perces tételek nem tűnnek nehéznek témájuk ellenére sem. A lemez témavilága világ szintű problémákkal foglalkozik, melyek a világégéshez, háborúkhoz vezetnek, így a dalok között kapcsolat, a lemez egészén koncepció figyelhető meg, még ha zeneileg ezt nem is sikerült igazán erősen alátámasztani. Wicker mellett, aki fejlesztésre szoruló tiszta énekével járul hozzá az albumhoz, mindenki szóhoz jut és ki is veszik a részüket rendesen a munkából. Michael Raw és Max War gitárosok, Anthony Crimson basszeros és Alex Age dobos játéka az, ami a lemezt igazán érdekessé, értékessé teszi, gondolok itt a beültetett jazz elemekre, az akusztikus pengetésekre, progresszív elszállásokra és kompromisszummentes riffelésekre, kaotikus dalszerkezetekre. A hangeffektek, különböző sample hangok nem véletlenül tűnhetnek néha ismerősnek, főleg ha valaki jártas a horrorfilmek világában. A nyitás egyértelműen a Silent Hill szirénáira emlékeztetnek, de közvetlen zenei betét származik a kultikus Evil Dead horrorból (muszály megjegyeznem, hogy ez a kedvenc horrorfilmem) és a The Walking Dead sorozatból is.  A Let Them Live c. dal pedig Louis Armstrong klasszikusából, a What A Wonderful World c. számból kapcsol be alig felismerhető részeket. A borítóval összhangban a dalok nagy része gépies, szintetikus világot tár elénk, amit időnként megtörnek a könnyed, emberibb pillanatok, ezek többnyire igen lehangolóak és lemondóak lettek. Hogy mit jelent mindez, azt a nyitó Rites esetében már felesleges lenne ecsetelnem. A dal a folytatásban érkező Disaster Lullabyval egyetemben szerepelt a bemutató 2009-es demón, de hallhatóan azóta sokat csiszolódott a banda. Kedvenc tételem a lemezről a hármas számú Empty Dawn lett, ahol a legjobb arányban keverednek az összetevők és még igazi dal is kerekedett belőle.
   Összességében a színvonal egységes és mindig akadnak érdekes pillanatok, pontot mégis kell felszámolnom a már említett gyengébb énekes teljesítményért és a lemez igazi gyilkosáért, a túlságosan steril hangzásért. Megértem, hogy minden hangszert jól kivehetően kell hallani az apróbb technikai finomságok miatt, de ezzel elvesztették a mélységet és súlyosságot. Miközben a világvégéről és a halálról zengnek elmebeteg monológokat, a hangzás inkább egy parádés légi bemutatóra emlékeztet, főleg a jazz közeli részeknél. Ettől függetlenül remélem lesz folytatása a lemeznek, mert ez bizony egy erős bemutatkozás lett és a technikás death kedvelőinek, akiket nem riaszt vissza egy-két dallam sem, bátran ajánlom.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.