Steel City
Now It's Time (2013)
Micsoda kezdés!
Stílusdömping a kohászati szakmai napok hangulatért felelős talpalávaló-előállító ötöstől, kérem! Itt az idő? Mire? Acélvároskodni? Nem is rossz ötlet!
Legalábbis bizonyos ideig nem rossz.
Az olasz elsőlemezes Steel City akár magyar is lehetne. No nem a P. Mobil ’84-es felállása, mert az már kőbe vésetett. Zenei Történelemkönyvbe. Inkább egy hazai feltörekvő, stílusvegyítő, gyermekbetegségeit lejárt szavatosságú hintőporral gennyeztető vidéki kis banda. Pont annyira szemöldökmeresztően angoltalan a kiejtés, szupermarket-gazdaságos a gitárhangzás, hangszerösszeférhetetlen a keverés, occsó a borító. Viszont van a zenészekben tehetség, fantázia, kitörni akarás, irigylésre méltó pofátlanság. Már csak lángot kellene fogniuk valakikben, mert szikár szikrájuk fülbetűnő (ugye, hogy a szem, mint érzékszerv, említése nem illet volna ide?). Faith No More hamuval teleszórt földből vakondtúrásként emelkednek ki Iron Maiden, Nirvana, Andromeda, Korn, The Exploited, Megadeth, Bullet For My Valentine halmok, hogy az énekesi posztot betöltő Fabio Riccio hiperaktív hülegyerekként ugrándozva tapossa vissza a gyökérrétegekbe az egészet. Már régen hallottam ennyire érzelemmentes kornyikát. Igaz, nálam a kiabálós (HC) énekstílus soha nem volt mindennapi használatban. (Még szerencse, hogy gyakran énekel.) De ne gondolja senki, hogy csupán a frontember túlzott közvetlensége miatt nem emelkedik telefingott takaróként a lemez hőfokmérője a „robbanásveszély” tartományba, ahhoz kevesebb középtempós dalocska, több kiszámíthatatlanság és mindenekelőtt jobb hangzás kellene. Andrea Brambilla bőgője például talál ugyan okos futamokat magának, de alig feltűnően teszi; mintha szégyellős virágként nem is akarna kinyílni a szorgos kis méhecskék döngő raja előtt. Nem halk, hanem erőtlen. A cinek vékonyak és annyira asszimetrikusan szólnak, hogy a 46 perc vesekőhajtással felérő ugrálás után jobbdobhártya-átültetésre kértem időpontot a körzetes hentestől. 
Itt az ideje, hogy megmagyarázzam az első mondatomat. A szívrohamot megzenésítő intróban (és csak ott) olyan frankó szintinyaláb vezeti a zárlatjával megbékélni akaró gitárokat, hogy elsőre valami pofás power/szimfó csodára számítottam. Aztán a címadó bevezetőjeként hallott dob és szaporán lüktető basszus érthetetlen, de vállalható módon Jean Michel Jarre és Iron Maiden nászának gyümölcsét vetette elém (rá is haraptam, nyamm!), de fokozatosan váltott a zenei fantasy oszlásnak induló rapmetallá, amit eddig a tányér szélére szoktam kotorni. De nem most! Ugyanis a gitárnyektetés, az üveghang és a riffroham odaszögezte a fülesemet az arcom két oldalsó nyílására, a két középső erre kitágult, látószervem pedig spontán fókuszt keresett a szobában lomhán lebegő porrészecskék között. Kellemes, progos ritmus- és tempóváltások, hard rockos refréndallam, heavys hosszúságú gitárszóló és jól kitalált vokál rejtekében talán a lemez legerősebb dalára akadtam. A tiszta éneknél a frontember orgánuma meglehetősen Excalionos, ami kijelentés nálam nagyon erős tetszésnyilvánítást jelent!
Amennyiben Sepu-szerűséget keresne valaki, mert azzal a teljesen hétköznapi hobbyval színezi ki a mindennapok fekete-fehér kifestőjét, hogy Sepultura foszlányokat keres dalokban, akkor a No One's Guilty felett időzzön többet a nagyítójával. Gyors, dobbal szétütögetett, de erős dal ez.
Ha viszont valaki őszi, ködös erdőben, magányos kóborláshoz keres zenei útitársat, akkor a Where Is My Home? lesz neki a tökéletes választás. Epikus, fájdalmas kezdés után kicsit bekeményítve érkezik meg a magunkban oly’ sokszor feltett kérdés: hol az otthonom, hol lelem meg nyugvópontom, miben találom meg egyensúlyomat, békémet, mi végre vagyok? És körülbelül ekkor szakad ránk egy akkora gitárszóló, ami önmagában kiadható lehetett volna! Srácok, ebből a fajtából még egy göngyöleggel, és nem lesz gond! A dal végén már nem is figyelünk elsatnyult életünk lehulló szirmaira, egyszerűen továbblépünk.
Egyébként az egész anyag változatos dalokból áll, habár az agresszivitás egyértelműen nagyobb szeletet alkot, mint a merengés, mégsem lett túl tömény a végeredmény.
Ugye mennyivel barátságosabb tartalmú ez a bekezdés, mint az előző?

A legnagyobb bajom a lemezzel, hogy minden egyes hallgatással egyre beljebb fúrja magát bennem, pedig tiltakozni akarok a már megemlített negatív összetevők miatt ellene. Piszok makacs leszek, de nem akarom, hogy tetsszen. A makacsság, akaratosság, önfejűség meglátásom szerint csupán a hűség útjának szegélykövei. Tehát ragaszkodok hozzájuk, mint ahogy a zsiráf is komikus nyakához, lábkébződményeihez. Vagy éppen mozdony az acélhoz…
Sok sikert, Steel City!


 
Steel_City_Now_Its_Time_2013
Kiadó:
Stílus:
modern metal/punk/hc
Értékelés:
 
Pont
: 7.6 / 10
 
Külalak
: Szörnyű
 
Hangzás
: Vékony
Dalok:
1.Intro (1:02)
2.Now It's Time (5:39)
3.I Don't Belong (5:10)
4.Last Evolution (3:55)
5.No One's Guilty (3:28)
6.Mandragora (5:23)
7.Under Your Face (4:31)
8.Where Is My Home? (6:22)
9.Faster (4:55)
10.Black Heart Monster Tears (5:26)
Írta:
bahon
2013. október 18., péntek, 22:54
Facebook:
Koncertek
Maximum Evocation Tour 2017
október 26., 20:00,
Barba Negra
Igorrr, Broken Note
október 26.,
Dürer Kert
Anathema - The Optionist Europe 2017
október 27.,
Dürer Kert
20 Years Of Plays Metallica By Four Cello
október 27.,
Művelődési Központ (MOM)
The Wrong Tour to Fuck With Europe 2017
október 27.,
Supersonic - Blue Hell
Airbourne, Desecrator
október 29.,
Barba Negra
Back to the Roots Part II.
október 30.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.012 seconds to render