A holland Adeia tagjai heten vannak, mint a gonoszok.Bár inkább a mesterlövészekhez hasonlítanám őket, hisz rögtön bemutatkozásként egy mesteri albumot készítettek, Hourglass címmel.
Nem pofonegyszerű zenében utaznak, ha skatulyába kellene őket tuszkolnom, akkor az avantgárd metalba férnének bele leginkább.
Van hegedűsük, meg csellistájuk.
Az előbbi egy hölgy, aki énekel is a vonós hangszer bűvölése mellett.
Öt szerzemény, 44 perben.
Talán ebből már sejthető, hogy nem popdalokat játszanak.
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a muzsikájuk körülírását, akkor azt mondanám, hogy az Opeth találkozása a kamarazenével.
Mert tagadhatatlan, hogy akadnak a nótákban a svédeket idéző riffek, akkordbontások, váltások.
És Franc Timmerman se megy a szomszédba, ha durva, mély hörgésre, vagy épp szárnyaló tiszta énekdallamokra van szükség.
Sőt, színesebben vokalizál Akerfeldt Mesternél.
Ezt rögtön a nyitó Cordyceps-ben nyilvánvalóvá is teszi.
Méregerős kezdésnek lehetünk fültanúi: ahogy a vonósok felvezetője után megszólal a torzított gitár, és amilyen hangzása van a hathúrosnak, az valami bődületes!
Minden egyes alkalommal a hideg ráz, mikor meghallom.
A Providence a legOpethesebb tétel, de a vonós-szekció azért megmenti a plágiumvádtól.
Három és féltől pedig olyan gyönyörű andalgós betétet kapunk, hogy szem nem marad szárazon.
A végére még egy kis gitárszólót is becsempésztek.
Amúgy nincs szétszólózva a lemez, de nem is hiányoznak a virgák, hisz annyi minden történik így is, hogy csöppnyi hiányérzete sem lehet az embernek.
Természetesen az is üdítő, hogy egyértelműen hallani, miszerint élő, akusztikus hangszerek szólnak, nem pedig szintivel állítják elő a vonós hangszíneket.
Minden ízében igényes produkció az Hourglass!Nem csak zeneileg, de külsőségek tekintetében is.
A fekete-fehér puritánságában pompázik a booklet, a hátlap, és a CD lemez.
Aminek az írható oldala sem a szokásos ezüstszínű, hanem fekete.
Cool!!!
A Filling the Voidban találhatunk Anathema-s éneket, Múzsás szenvelgést, és brutálkodást egyaránt.
A közel negyed órás Inheritance-ben pedig akadnak jazzes, bárzenés momentumok, a szerzemény utolsó harmadában pedig el(ő)húzzák énektémában, majd vonósokkal Mendelssohn E-moll hegedűversenyének (Op. 64) vezérmotívumát.
Pazar!
Úgy érzem igazi gyöngyszemre akadtam a féktelenül hömpölygő promótenger közepette.
Az ilyenek édesítik meg az egyszeri amatőr ítész hétköznapjait!
És adnak erőt a sok közepes, vagy semmitmondó lemez végighallgatásához, kritizálásához.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
