Ha pár év múlva 2013 kapcsán az űr téma felmerül, valószínűleg a többségnek Sandra Bullock szkafanderes alakja és rémült tekintete fog beugrani, amint a végtelen galaxisban küzd azért, hogy a háttérben örökösen kéklő Földünkre visszajuthasson a Gravityben. Hogy az a film tényleg olyan jó volt-e, mint amilyennek sokan mondják, ezt én bizony nem tudom megmondani (de), nekem mindenesetre a többséggel ellentétben a csillagok azon szerencsés együttállásának eredménye lesz emlékezetes, hogy a fejemben csak space-post rock-ként aposztrofált zenekarok két legjobbika is új anyaggal jelentkezett. Ha az Atoma nem akadt volna el valahol a Nova kiadásával, akkor talán ebből egy nagy összehasonlító cikk lett volna Gravi-Tri címmel, de ne legyek telhetetlen. És persze ezt a cikket valamikor 2013 végén kezdtem el és akartam is befejezni, hogy stílusos legyen, csak valahogy félbemaradt.
A post-rock és a fémforgács közti ellentmondással magam is tisztában vagyok, ugyanakkor az Exxasens talán egyes metálos hatásainak köszönhetően mégis képes itt is érvényesülni, mint azt két Hangpróbás szereplése mutatja. Vagy talán csak van valami stílusok feletti jó, ami megvan benne, ezért működik. Fura, hogy mégis méltatlanul kevéssé ismert zenekarról van szó; míg egyes post-nagyágyúk hétszámjegyű követőt tudhatnak magukénak, az Exxasens a maga szerény hatezrével igencsak elmarad még az átlagtól is.
A zenekar egyébként spanyolföldön, Barcelonában tevékenykedik 2007 óta, eredendően Jordi Ruiz egyszemélyes projektje volt, ám azóta többtagúvá nőtte ki magát, és nekem az a benyomásom, hogy a számírás sem maradt meg egy kézben.
Albumokat adogatnak már ki egy ideje, ezek közt volt pár hűűű, mint a Polaris meg az Eleven Miles, meg volt olyan, ami inkább csak húúú, mint a Beyond The Universe. Három album alapján még talán korai volt felállítani az elméletet, hogy minden második Exxasens lemez lesz jó, de azért tavaly óvatosan fogtam hozzá a Satellites-hez, és elsőre az volt a benyomásom, hogy alátámasztja az elméletet. Aztán szép fokozatosan kezdtem ezt másképp gondolni, last.fm barátom szerint eddig 44 alkalommal hallgattam meg, de ő ugye nem tud mindent – viszont ez is elég sok.
A Satellites jó háromnegyed órás, aminél lényegesen hosszabbnak tűnik, amiben valószínűleg szerepe van, hogy a leghosszabb, címadó számot betették a lemez közepére. Egy ennyire összetett számot meg a sokezer mindenféle lemezt maga mögött tudó, és ezért bizonyos tapasztalatokkal és elvárásokkal közeledő ember már a lemez végén várna. Csakhogy ott valami más van, ami méginkább született zárótétel, így marad ez a kissé torz szerkezet.
Instrumentális lemez esetén az ember félve jelent ki olyasmit, hogy az tematikus, sőt narratív, mert úgyis lesz erre valami megmondóember, aki szerint csak belemagyarázza a lelkes rajongó, hogy nem csak szép a zene, de okos is. Ettől függetlenül a Satellites az, és ebben látom az előrelépést az eddigi dolgaikhoz képest; ez az utazás elkezdődik egy kilövéssel, és véget ér egy zuhanással az Apollo-13-at megidéző, drámai Fallennel.
A lényeg viszont a kettő között van, és bár itt kitérhetnék arra is, mennyire tetszetősek az Exxasens zenei megoldásai, ahogy az elektronikát kezelik, ahogy a basszus újra meg újra eljátssza, hogy a számok közben előrelép szólóhangszerré, majd vissza, vagy hogy az egész úgy szól, mintha a magas hangok tényleg valahol az éterben tűnnének el, vagy hogy mennyire jó, lüktetően lendületes és dallamos az egész, mégsem igazán ez ragadott meg. Hanem a hangulata, ahogy a zene eszközeivel ábrázolják, milyen lehet kilépni a végtelenbe és csak szállni a magányos, de csodaszép világegyetemben; különösen a Sputnik és az Arida kettőse sikerült abszolút elszállássá. De ezt viszont én szavakkal úgysem fogom tudni visszaadni, így inkább javaslom a meghallgatást azoknak, akik éreznek indíttatást egyáltalán.
Kedvcsinálónak a szívhezszóló klipes nóta, ami szvsz egyébként az album leggyengébbje.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.