Néha érkeznek hozzánk furcsaságok, amik brutális szintű nyitottságot követelnek meg, és a forgácsolók kilencvenöt százaléka sikoltva futna el a dolog elől. Nos kijelenthetem, hogy a Qui anyaga teljes egészében kilóg innen, de mivel megtisztelt minket a kiadó a fizikai példánnyal, és nekem nagyon is tetszik a lemez, nem fogom visszatartani a magasztaló szavaimat.
Ez a duó 2000-ben állt össze Los Angelesben, és a mediterrán, latinos lazulás át is jön rendesen. Önmagukat szimplán rock and rollnak titulálják, de a biójukban megjelenik a punk szó is. Ez inkább csak a hozzáálláson jön át, amúgy zeneileg annyira nem. Tagként csak Paul Christensen dobos / énekes és Matt Cronk gitáros / énekes van feltüntetve a facebook oldalukon.
A kiadvánnyal kapcsolatban az első élményem mondjuk az anyázás volt, ugyanis egy eco-wallet tokban kapott helyet a CD, ami az első kihúzás során faszán elszakadt.
Bár engem nagyon jól elszórakoztatott az egész lemez, az első komoly behatást rám a Awkward Human Interest című szerzemény tette. Nagyon nagy ötlettel nyit, és a végifejlet is okos, hangulatos.
Hangszeresen nincs túljátszva ez a korong, és most nem a technikára gondolok, hanem a hangszerelésre. Egy árva gitár, basszus és a dob terít meg a rendkívül kifinomult énektémáknak. A defekt az átjön szépen, már ami a komponisták agyából ömlik ki. Néha az egész zene nagy összevisszaságnak tűnik, holott csak egy finoman megbontott jazz alapokat használó, alaposan összekutyult zenefolyam az, ami a zavart kelti. Még régen volt itt egy lemez, amit a Dropbunny küldött, ahhoz találom a zenei szerkezeteket hasonlatosnak, csak az HCs, punkos volt, ez meg funkys és jazzes.
Az ének egészen elképesztő. Természetesen rocker körökben ez kiakasztó, nyálas nyávogásnak számít, én viszont sokadszorra érzem azt, hogy a metal csak egy műfaj számomra a sok közül, egyáltalán nem helyezem semmi más elé. Az itt hallható vokalizálás pedig kőprofi, a dalok eszméletlen jók, a végére hevesen bólogattam az anyagra. Kiválóak a szólamok, kiválóak az énekhangok (Arlene Deradoorian, Amy Davies és Dale Crover vendégénekesek is színesítik az összképet), és a kivitelezés is műfajhű. Sokszor hasonlít az orgánum a Duran Duran torok Simon Le Bonéra (aki nálam nagy varázslónak számít).
A Whateryadoin (micsoda cím!!!) esetében pedig mély hangú éneket is hallhatunk. Kegyetlen nagy dal ez is, az Awkward Human Interesthez hasonlatos.
A megszólalás… akusztika! Tisztán akusztikából szól itt minden. A dob, a gitárok, a basszus, nyoma sincs stúdiótrükköknek, tisztán hangszerek játszanak, őrült nagy a dinamika. A The Kind of Jazz This Is dalban például a kísérőcin visz minket vissza az ötvenes évekbe, mikor még egy dobszerkóra kettő darab tányért aggattak fel (és ebből az egyik a lábcin volt). Sokkal szimpatikusabb volt nekem az az időszak, mivel meg is kellett tanulni játszani a hangszeren, és most NEM bonyolult technikákra gondolok, hanem arra, hogy egy cintányér rengeteg sokféle hangot képes kiadni, csak fel kell azt fedezni. Mára létezik ötvenféle tányér, csak fel kell tenni őket, és nem kell időt „pazarolni” a rajta való kísérletezésre, helyette lehet a felfoghatatlanabbnál felfoghatatlanabb függetlenítési technikákat gyakorloni. Csak éppen ennek nem tudom, mi az értelme… Itt a hangszer be van járva, fel van fedezve, ahogy illik.
Számomra ez a pontszám tökéletesen egyértelmű. Totálisan hibátlan, nagyon szórakoztató, roppant értékes lemez. Kár, hogy ilyen rövid.
Nyitott, érdekességekre, újdonságokra vágyó zenehallgatóknak hevesen tudom ajánlani ennek a kiváló zenekarnak a kiváló lemezét!!!
Tessék, ha valaki le szeretné sokkolni magát:
<a href=”http://quiband.bandcamp.com/album/life-water-living”>Life, Water, Living… by Qui</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
