Linkin Park
The Hunting Party

(Warner Bros. • 2014)
oldboy
2014. június 24.
0
Pontszám
7.5

Szó, mi szó, a Linkin Park név nem fordult elő gyakran a Fémforgács lapjain. Ha valaki beírja a keresőbe, nem sok mindent fog találni. És előre borítékolom, lesznek olyanok, akik csak azért szólnak majd hozzá ehhez a recenzióhoz, hogy kifejezzék a csapat, és az általuk játszott stílus iránt érzett ellenszenvüket. És az ilyenkor szokásos, „ezek meg mit keresnek ezen az oldalon?” reakciók is sanszosak. Sebaj, mindenre fel vagyok készülve! 😀

Mivel sosem voltam a zenekar rajongója, így érzésem szerint majdnem objektíven tudok nyilatkozni eddigi munkásságukról. Azért csak majdnem, mert szerintem teljes objektivitás a zene/film/irodalom, stb. művészeti ágak alkotásaival szemben, vagyis ott, ahol az egyéni ízlés játssza a főszerepet, nem létezik. Einstein meg azt mondta, hogy minden relatív…
A Linkin Park sikere viszont nem mondható viszonylagosnak.
Legalábbis ami az eladásokat illeti.
Debütáló nagylemezük, a 2000-ben megjelent Hybrid Theory laza 27 milliós példányszámban fogyott világszerte. De még a kettes korong, a Meteora is átlépte a 20 millás küszöböt. Sőt, a vízválasztónak is tekinthető Minutes to Midnight sem lett bukta, a maga 15 milliójával.
Pedig az első két, egymáshoz nagyon hasonlító opusz után a srácok megpróbálkoztak valami mással, és kezdték magukról elhinni, hogy művészek, nem pedig a szórakoztatóipar, a pop/rock biznisz élmunkásai. Ennek manifesztációja a MinutesU2-t majmoló, giccsbe hajló dalcsokra, melyek közé azért még beiktattak 1-1 zúzósabb nótát, de a mérleg nyelve már akkor is a negédes tételek felé billent. Az igazi pálfordulást viszont a koncepciózus A Thousand Suns jelentette, ami szinte teljesen (torzított) gitármentes poplemez. Megjelenése idején én is többször bepróbálkoztam vele, de sehogy se akart működni. Aztán nemrég újra előszedtem, és tetszett…
Egyébként ezen alkotásuk váltotta ki a legszélsőségesebb reakciókat mind a rajongók, mind a szakma részéről. Sokan egy kalap kakinak tartották, mások pedig már-már pink floydi (a Dark Side of the Moon-t emlegették a kapcsán) magasságokba emelték, igazi művészi teljesítményként, kinyilatkoztatásként tekintettek rá. Az igazság szerintem valahol félúton lehet: egy aprólékos műgonddal megírt, de továbbra is elég műanyag, viszont a maga területén igényesnek, erősnek számító poplemez a Thousand Suns. Amiből jóval kevesebb példány talált gazdára, mint elődeiből. Bár egy átlagos rockzenekar örülne a kb. 2,5 milliós fogyásnak, ez a Linkin Park esetében, az előzményeket figyelembe véve, hatalmas kereskedelmi buktának számít. Valószínűleg Chesterék is ekként élték ezt meg, ugyanis a 2012-es Living Things-re reaktiválták a torzított gitárt, bár közel sem kapott akkora teret a hathúros, mint az első két albumon. És a nu metal egykori császárai újfent be kellett, hogy érjék a kétésfélmilkás eladással.
Szegények! 😛

De hogy rátérjek, eme hosszúra nyúlt bevezető után jelen kritika tárgyára, az előzetes nyilatkozatok arról szóltak, hogy a banda visszanyúl a gyökereihez. Mike Shinoda sok gitárt, meg gitárszólókat (!) ígért, punkos, thrashes tempókat, szóval egy vérbeli, zajos rocklemezt. Ennek érdekében még a jó öreg Rick Rubintól is megváltak, és saját kezükbe vették az irányítást. Lássuk, mit tud a The Hunting Party!


A Keys to the Kingdom Chester torzított üvöltésével indít, majd valóban punkos, pofonegyszerű dobolás, és hozzá illően primitív gitárjáték uralja a terepet. Tehát nem olyan értelemben nyúlnak vissza saját gyökereikhez, hogy megidézik az első két lemezük világát, hanem világossá teszik mindenki számára, hogy ők biza tinédzserként olyan bandákon nőttek fel, mint Bad Religion, Helmet, stb. Tiszteletadásként is felfogható emiatt az album. Amely egyes szerzeményeiben vendégmuzsikusok is felbukkannak. A helmetes Page Hamilton az All For Nothingban énekel egy emlékezetes refrént, de védjegyszerű a System of a Downos Daron Malakian gitározása is a Rebellionban:



A rapper Rakim feltűnése a Guilty All the Same-ben nem annyira jelentős, főleg, hogy nagyon hasonlít a hangja/stílusa Shinodaéra. És Tom Morello sem kapott túl sok teret az átvezető-szerű, instrumentális Drawbarban.
A War egy punk nóta, a la Linkin Park.
Még egy viszonylag hosszú gitárszóló is van benne!
Szóval nem a levegőbe beszélt a rapper/zenekarvezető, bár azért hallhattunk már régebben is szólót LP számban, és a Hunting Party dalaiba sem ultratechnikás, többkörös virgákat applikáltak, hanem inkább ilyen ad hoc-jellegű, maszatolós témákat.
A Wastelands mélyre hangolt gitárja idézi meg leginkább a korai Linkin Park hangzást.
Meg a szerzemények elektronikus megoldásai, effektjei.
Viszont sosem volt még ennyire koszos a sound. Nem annyira műanyag, csilivili, patikamérlegen kiporciózott, mint a Rubin által producelt műveik, hanem élettel telibb, emberibb. Ami egyeseknek tetszeni fog, másoknak meg nem…
Csakúgy, mint a komplett lemez.
Nekem bejön.
Ugyanis természetesnek, magától értetődőnek tűnik az egész. Nem érzem a görcsösséget, az izzadságszagot a produkción. Írtak már erősebb dalokat az itt szereplőknél, mégis ezúttal sikerült egy új arcukat felvillantani.

Véleményem szerint a The Hunting Party az együttes pályafutásának legkevésbé populáris állomása. Hogy legközelebb milyen irányba indulnak el, még a jövő zenéje. Bár attól nem tartok, hogy black/death metallal fognak előrukkolni! 😀