Meglehetősen régi motorosnak számít a chilei Poema Arcanus, de ha nem hallottatok még róla, az sem a teljes véletlen. Ennek oka lehet például a gyakori névváltás a banda részéről. A zenekar még 1992-ben indult és a death/doom vegyület első bánattal teli hullámai kavarták fel a mélyből, ekkor Garbage néven, amit a méltán hírhedt és sokkal ötletesebb Garbage Breedre változtattak 96-ban. Mivel ezzel a névvel sem jött a világhír és az ezen a néven kiadott egyetlen EP sem hozta meg a várt sikert, 97-ben Poema Arcanusra változtatták a nevüket, azóta így tevékenykednek. Érdekesség, hogy ezt a sok változást nem nagyon követte személyi csere, bár, hogy ki mikortól és milyen szünetekkel űzte el délutáni unalmát a bandában, azt csak ők tudhatják. Hazájukban a kultikussá vált Bewitched mellett ők lobogtatták először a doom zászlaját, ezért viszonylag komolyabb ismertségre tehettek szert. A zenekar tagjai részt vettek olyan bandák segítésében, mint a mára jóval sikeresebbé vált Procession, vagy annak vadhajtása, a Capilla Ardiente. Korából adódóan egyértelműen húzható a párhuzam a My Dying Bride, Anathema, Paradise Lost hármas világával, ami a zenei irányvonalukat illeti, de túlzott klónozásról nem beszélhetünk. A tiszta ének miatt időnként pedig a Candlemass fémjelezte epikus doom is helyet kaphat a hatások említése mellett, nem mellesleg koncertjeiken gyakran játszanak egy-egy dalt Edlingék repertoárjából.
Zenéjükben fontos szerepet kap a líraiság, szövegeiket a költészetből merítik és a dark metalos témák sem állnak messze repertoárjuktól. A hangszereket sem gyermekkézzel kezelik, azonban a hosszadalmas földalatti küzdelem megtette a hatását. Első két lemezük komolyabb visszhangot kapott (Arcane XIII, Iconoclast), azóta viszont csak lebegnek a maguk által teremtett homályban. A jelen tárgyalt lemez a banda ötödik teljes lemeze, aminek érdektelenségét az is jelzi, hogy a Solitude Productions egy évvel hazai megjelenése után kezdte terjeszteni. Persze a kiadónál legendáról mesélnek, meg kultikus zenekarról, de aki meghallgatja a lemezt, az már csak porhüvelyt talál. Az 56 perces kiadvány kemény dió lehet a stílus kedvelőinek, másnak nem is ajánlott, csak edzett doomstereknek. Erős, epikus elemekkel tűzdelt dallal nyit a lemez az Us, Those Half Dead képében, ahol a tiszta ének, a hörgés és suttogás, néhol pedig a black metalos vokalizálás színesíti a dolgokat. A dalban viszont már megkezdődik az a progresszívnek titulált zenei kapkodás és fejetlenség is, ami később fog igazán sokat ártani a végeredménynek. A dalszerzői véna fogyatékosságainak köszönhetően harap a saját farkába a Stream Of Debris, majd a Fugitive javít kicsit az elemibb, régimódi death/doom elképzelésével. A lemez leghosszabb dala az Inquilinos a maga bő 10 percével, de ebből az első kettőben nem történik semmi említésre méltó, csak egy jellegtelen akusztikus pötyögés. A tiszta ének és egy jónak mondható riff menti a dalt némileg, de ezekből a témákból valami erősebbet is ki lehetett volna hozni. Még nem említettem a hangzást, úgyhogy ezt itt és most pótolom: erősen átlagos, a dobok pedig borzalmasan előre lettek tolva, pedig a Processionban is bőröző Luis Moya messze nincs csúcsformában. Úgy tudom, az orosz kiadó még szépített is valamennyit a dolgon. Az ötödikként érkező Fadingról nem érdemes értekezni, aki úgy érzi, ezzel hiányt szenvedett az saját felelősségre ugorjon neki a lemeznek és a dalnak. Az energiagazdagabb Omniscient Opponent viszont a lemez legjobb dala lett véleményem szerint a maga egyszerűségével és Claudio Carrasco Garcia énekes kézzel fogható dallamai miatt. A Lambs és a Default Song megint nem váltott ki túlzott lelkesedést bennem, a záró Our Little Blood azonban nyomokban már emlékeztetett egy szebb napokat megért zenekar maradványaira.
Az egyértelmű párhuzamok mellett érdemes megemlíteni még a Woods Of Ypres nevét is az ének változatossága miatt, de minőségben a kanadaiak egészen más színvonalat képviseltek. A lemezre a Solitude felpréselt még egy bónuszt is, ami az én verziómról sajnos rejtélyes adatvesztés miatt elpárolgott, ez a dal pedig a banda egyik legrégebbi szerzeményének, az Errant Soulsnak lett volna egy modernebb verziója. Szerencsére ezt egy válogatáson már megjelentették, így hát belinkelem, csak a különbségek érzékeltetése végett.
Zenéjükben fontos szerepet kap a líraiság, szövegeiket a költészetből merítik és a dark metalos témák sem állnak messze repertoárjuktól. A hangszereket sem gyermekkézzel kezelik, azonban a hosszadalmas földalatti küzdelem megtette a hatását. Első két lemezük komolyabb visszhangot kapott (Arcane XIII, Iconoclast), azóta viszont csak lebegnek a maguk által teremtett homályban. A jelen tárgyalt lemez a banda ötödik teljes lemeze, aminek érdektelenségét az is jelzi, hogy a Solitude Productions egy évvel hazai megjelenése után kezdte terjeszteni. Persze a kiadónál legendáról mesélnek, meg kultikus zenekarról, de aki meghallgatja a lemezt, az már csak porhüvelyt talál. Az 56 perces kiadvány kemény dió lehet a stílus kedvelőinek, másnak nem is ajánlott, csak edzett doomstereknek. Erős, epikus elemekkel tűzdelt dallal nyit a lemez az Us, Those Half Dead képében, ahol a tiszta ének, a hörgés és suttogás, néhol pedig a black metalos vokalizálás színesíti a dolgokat. A dalban viszont már megkezdődik az a progresszívnek titulált zenei kapkodás és fejetlenség is, ami később fog igazán sokat ártani a végeredménynek. A dalszerzői véna fogyatékosságainak köszönhetően harap a saját farkába a Stream Of Debris, majd a Fugitive javít kicsit az elemibb, régimódi death/doom elképzelésével. A lemez leghosszabb dala az Inquilinos a maga bő 10 percével, de ebből az első kettőben nem történik semmi említésre méltó, csak egy jellegtelen akusztikus pötyögés. A tiszta ének és egy jónak mondható riff menti a dalt némileg, de ezekből a témákból valami erősebbet is ki lehetett volna hozni. Még nem említettem a hangzást, úgyhogy ezt itt és most pótolom: erősen átlagos, a dobok pedig borzalmasan előre lettek tolva, pedig a Processionban is bőröző Luis Moya messze nincs csúcsformában. Úgy tudom, az orosz kiadó még szépített is valamennyit a dolgon. Az ötödikként érkező Fadingról nem érdemes értekezni, aki úgy érzi, ezzel hiányt szenvedett az saját felelősségre ugorjon neki a lemeznek és a dalnak. Az energiagazdagabb Omniscient Opponent viszont a lemez legjobb dala lett véleményem szerint a maga egyszerűségével és Claudio Carrasco Garcia énekes kézzel fogható dallamai miatt. A Lambs és a Default Song megint nem váltott ki túlzott lelkesedést bennem, a záró Our Little Blood azonban nyomokban már emlékeztetett egy szebb napokat megért zenekar maradványaira.
Az egyértelmű párhuzamok mellett érdemes megemlíteni még a Woods Of Ypres nevét is az ének változatossága miatt, de minőségben a kanadaiak egészen más színvonalat képviseltek. A lemezre a Solitude felpréselt még egy bónuszt is, ami az én verziómról sajnos rejtélyes adatvesztés miatt elpárolgott, ez a dal pedig a banda egyik legrégebbi szerzeményének, az Errant Soulsnak lett volna egy modernebb verziója. Szerencsére ezt egy válogatáson már megjelentették, így hát belinkelem, csak a különbségek érzékeltetése végett.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
