A történethez tartozik, hogy 2010-ben elkészítették Socially Awkward című bemutatkozó EP-jüket, amit 2012 májusában ismét kiadtak, s minden jelentős online zeneáruházban elérhető. 2012 tavaszán már nekiláttak az első lemezük készítésének. Ez – jelen írás tárgya – 2012. novemberében látta meg a napvilágot, s a tavalyi év folyamán a srácok bejárták vele az országukat. Szóval nem egy friss lemezről kell néhány gondolatot megfogalmaznom.
Ha őszinte akarok lenni, akkor nagy valószínűséggel az olvasók 90 százaléka esélyt sem ad ennek a lemeznek, s ez talán így is van rendjén. S, hogy miért? Ez az a fajta alternatív rock, amit – én legalábbis – szívesen hallgatok.
Nincsenek nagy megfejtések, sok forrásból (alter, emo, screamo, post-punk, post HC, rádiórock, hogy tovább ne soroljam) merítenek a srácok. Ha zenekarokkal próbálnám körülírni, akkor olyanokat említenék elsősorban, mint a Linkin Park, a Deftones, vagy mondjuk a nem rég épp általam ismertetett német Watch out, Stampede! is hasonló utakon jár. De a lényeg azt hiszem az, hogy sikerült egésszé gyúrniuk a tizennégy számos lemezt.
Na, nem kell megijedni, összesen alig több, mint háromnegyed órát vesz el az egyszeri hallgató életéből, ha arra adja a fejét, hogy meghallgatja a lemezt. De én inkább azt mondanám, hogy egyfajta zenei utazásban lehet része a hallgatónak.
Úgy gondolom – a dalcímek tematikája legalábbis erre utal -, hogy van egyfajta koncepció a Bleed Between The Lies lemez mögött.
Nem említettem még, de a dalok jelentős részében hangsúlyos szerep jut az elektronikának. Nem mondom, hogy világmegváltó újítás, de sikerült úgy hangsúlyosnak lenni, hogy közben tökéletes részét képezi az egésznek. Ott van például a legutóbbi klipnóta, a Hollow.
Az album leghosszabb tétele a zongorás bevezetővel induló Untouchable, amiben aztán valóságos stíluskavalkádot tapasztalhatunk. Van itt klasszikus szóló, női ének (Heidi Stubbings) a refrénben, HC-s (korai Biohazard-ot, Sick Of It All-t idéző) csordavokál. Ennek ellenére egy nagyon jól felépített dalról beszélhetünk, s bár a leírtak alapján annak tűnhet, mégsem értelmetlen témahalmozás és stíluskavalkád a nóta.
Még néhány dalt megemlítenék, a The Call például klipért kiált, a Days Of Patience a himnikus hangvételével marad emlékezetes.
Azért akármennyire is változatos és egységes színvonalú dalokból áll a Never A Hero debütje, s akármennyire is kidolgozott és jól megírt anyagról beszélhetünk, ahol ráadásul az egyéni teljesítményekbe sem lehet belekötni, amelett nem mehetek el szó nélkül, hogy itt azért valamennyire biztonsági játékról van szó. Leginkább Phrixus énekénél érzem ezt.
Mert például a Stalked c. dalban sokkal, de sokkal kifejezőbben, fájdalmasabban, több érzéssel előadva tényleg nagyot üthetne a nóta. Így azonban hiányérzetem van, s kicsit – nem csak emiatt – iparosmunkának érzem a lemezt.
Az albumot sokadjára meghallgatva azonban vitathatatlan, hogy van bennük lehetőség, s akár a következő lemezzel feljebb is léphetnek, de az is vitathatatlan, hogy késtek néhány évet. Ha még mindig az MTV uralná és irányítaná a zenei közízlést, akkor néhány jó klippel ezek a dalok magasra is röpíthetnék a bandát. Így azonban ki tudja…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
