Ezt egyébként nem is titkolják, a booklet röviden elmeséli az elég klasszikus történetet, hogy pár ifjonc 2012 tavaszán úgy döntött, zenekarosdiba kezd, mindezt a kevésbé kreatív módon; ismert és szeretett hard rock, illetve glam zenekarok nótáival a koncertezésre helyezve a hangsúlyt. Itt a leírásban van egy tér-idő elhajlás, mert azt mondja, a négy tag aztán 2011-ben rájött, hogy saját számokhoz is van elég ihletük, de legalább tudja az ember olvasás közben, hogy a rock’n’roll életmód megtette már a hatását…
Szóval azóta is koncerteznek menő és kevésbé menő zenekarokkal, EP is jelent meg, aminek a címén bizonyára nem sokat gondolkodtak, de majd Ti fogtok, mert nem árulom el, a lehetőségek
A) Rock’n’roll
B) Hellfire
C) Party Animals
D) Hard Rock
A megoldás átmenetileg megtekinthető egy képen a profilomon, nem direkt volt.
Na és végül a debüt album, a Light a Fan Cool, amely idei termés, és megelőzte egy fontos tagcsere: énekesnőváltás történt még tavaly, Sabrina helyett jött Andre, utóbbit simán férfinévnek gondolnám, olyan konzekvens az amcsik nyelvhasználata.
Szóval 41 perc rock’n’roll az ígéret a maga legszínpompásabb, legmocskosabb, legbulizósabb, legvadabb formájában, megelevenedik a 80-as évek, alkohol, szex, drogot nem említ, á la Mötley Crue, W.A.S.P. meg AC/DC, mindeeeeen.
A lemez címe állítólag egy szójáték, én bevallom nem értem („the title is a wordplay based ont he similarity with an expression from the band’s hometown – Udine – that means Fuck off!”).
Nem tudom, mindezek alapján bárkinek nagyon fellángoltak-e az elvárásai, nekem semmiképp, de kíváncsi valamiért mégis voltam, mi lesz ebből.
Ahogy a kellemes című Fuck You Baby elkezdődik, azon kezdtem tűnődni, vajon a 80-as évek megidézését úgy gondolták-e, hogy a dolog úgy szól, mintha akkor vették volna fel, de ez az érzés idővel vagy megszokásba vált, vagy javul a helyzet.
Az énekeshölgy rekedtes hangjával meg lehet barátkozni, nem egy Janis Joplin, de nagy gondot nem észleltem sehol. A hangszeresek túl nagy attrakciókkal nem állnak elő sem itt, sem később, a gitárszólók is elég szolidak (szerencsére), de a dolog varázsának nyilván nem is ezt szánták elhivatottan koncertező zenekarként, hanem a viszont jól működő lendületességüket; pont olyan ez a szám, aminél egy bulin az addig a pultot támasztó vendégek türelmetlenül kezdenek a pultosra pillantgatni, mert átballagnának már a színpad elé elismerően bólogatva ott tovább sörözni.
A Damned Road kezdőtémája a maga szimplaságában erős hatást gyakorolt az agyam azon részére, ami a hallgatott zene hangerejének feljebb tekeréséért felel, a háttérvokálos, fülbemászós refrénnél valamiért Sandra Nasić énekhangja ugrott be, ez a rész szintén nagyon tetszetős volt egyébként. A Set Me Free vadulósabb hangulata kevésbé jött be, az ezt követő A New Day pedig meglepő módon lassan induló szám. Nekem valahol itt esett le, hogy a Party Animals nem csak játszadozik valamit, hanem többé-kevésbé mesélnek is valamiről, vagy hangulatokat próbálnak megragadni, és ez itt egész jól sikerül.
Ezt követően újabb gyors, beszédes című dalnak örülhetünk az I Wanna Get It All-ban, míg a következő Hellfire megint középtempós. Ez a váltogatás valószínűleg jót tesz a lemeznek, mert sikeresen elleplezi, hogy kissé azért egysíkú a produkció, bár a Hellfire-re lehet, hogy a férfihallgatók amúgy is felélednének…
A Lace And Spurs újabb akusztikus, éneklős kezdetű nóta, a lemez leghosszabbja a maga 5 és negyed percével, ennyi nem is sok belőle, feltölti az embert pozitív energiákkal és minden. Személyes kedvencem a Whiskey Sour, ami alighanem a lemez legvadócabb és legpartiállatosabb 4 perce, a refrén itt a legütősebb, meg a férfi vokál bugyutasága mindig feldob. A zenekar nevét viselő következő szám ugyan nem sokban különbözik, igazi kis rock’n’roll kocsmahimnusz, a lemez nevét viselő zárónóta pedig igazi kellemes búcsúzás, kicsit visszavett lendülettel, de jó hangulattal.
Összességében én úgy találtam, hogy a röhejesnek tűnő banda sokkal vállalhatóbb zenét produkál, mint amit eleinte vártam volna tőle. Ennek az oldalnak a profiljába egészen biztosan nem illenek bele, ha HP-ra valaki aljasmód beajánlaná, biztos akadna, aki mínuszokban tudná csak kifejezni a véleményét. Viszont annak, ami lenni akar, szerény megítélésem szerint erős közepes a Party Animals, ami persze kevés ahhoz, hogy valaha még halljak róluk, de én a rászánt időt egyáltalán nem sajnáltam, és ha valaki nyitottnak érzi magát az ilyesmire – tessék parancsolni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
