Muscle And Marrow
The Human Cry

2014. augusztus 27.
0
Pontszám
10

A Muscle And Marrow-t két zenész talentum alkotja. Kira Clark kisasszony felel az énekért és a gitárokért, Keith McGraw pedig a dobokért és samplerekért. 2013-ban alakultak az USA-beli Portlandben és az idei The Human Cry a bemutatkozó lemezük. És valami eszméletlenül sokkolóan félelmetes avantgard zenei utazást kínálnak a gyanútlan érdeklődőknek. Ha valakinek a férfi-nő ketfős párosításról esetleg beugrik a francia avantgard Pin-Up Went Down neve, az igen dicséretes és valóban valami hasonló mágia kerekedik ki a két ‘nem’, a tűz és víz, az élet és az erő elegyéből. Csak kicsit máshogyan. De az alkotói adok-kapok és valószínűleg a két ellentétes nemű zenész közötti fizikai és szellemi vibráció képes egyfajta sajátos, a valódi mélységekbe lenyúló kutat fúrni az elmébe. Mert a The Human Cry pontosan ezt teszi. Pontosan azt, amit a cím mond.

Az emberi elme ködbevesző sikolya ez, aminek hallgatása közbeni lelki feloldozást csak az a tény tudja megadni, hogy nem belőlünk tör fel. Vagy is egy kicsit igen. Hiszen mindannyian sikoltunk időnként, beleharapunk az öklünkbe, hogy a vér sarjad ki a tehetetlen keserűségtől. Ezt kapom minden hallgatásnál. Lehet hogy fétis, vagy egyfajta mazochizmus átélni újra és újra a The Humen Cry minden percét, mégis megteszem. Van egyfajta lelki és némi zenei rokonsága is olyan fekete prófétákkal, mint amilyen a zseniális Those Poor Bastards, vagy éppenséggel a totális hedonizmust meghirdető Dax Riggs. Mert valahogy az élvezet és a kín között is hajszálvékonyan húzódik egy alig észrevehető határvonal, amit képesek vagyunk mindkét irányban átlépni. Tagadhatatlanul része ennek a világnak a szintetikus tudatmódosító szerekkel átlengett ’60-as évek hippi mozgalmának őszintesége és annak az önkívületi ösztön-én megélésnek művészi kivetülése, amire képes volt a színpadon Jim Morrison, Jimi Hendrix vagy Janis Joplin is. Persze ők azért más zenei keretekbe öntötték ezt a fajta szélsőséges érzelmi megélést, csak a szellem rokon, csak az a fajta energia és képesség a rokon, amivel megnyitják a tudatalatti kapuit. Nem is tudom, miért ugrik be pont ez a zeneileg olyannyira felszabadult, szerelemben és életben a szabadságot hirdető korszak, ami önmagában a lehető legtávolabb áll a Muscle And Marrow bensőséges világától. Valószínűleg a mozgalom kirakata mögött megbújó személyes és társadalmi tragédiák miatt érzem így. Mert a nagy maszkabál végén mindenki egyedül marad. A The Human Cry talán ennek az utolsó percnek, az utolsó sóhajnak a zenei kivetülése.

Nem lesz kellemes együtt utazni a Muscle And Marrow által életre hívott keserűséggel, mégis a doomban, a pszichedelikus avantgarde rockban gyökeredző The Human Cry mellett nem lehet elmenni. Kézen fog, megragad, magához ölel és szép lassan felkarcolja a bőrt a húson. Valahogy olyasféleképp mint ahogy tette azt anno az …In The Woods a 3 x 7 on a pilgrimage gyűjteményen, vagy ahogy teszi azt Amber Webber a honfitárs Black Mountain élén. A David Lynch-i utazást megidéző 39 perc elementárisan tépi fel az elme zárt kapuit és engedi szabadjára a magányos őrületet. Kimagaslóan ihletett és félelmetes hangulatú mestermű, csak is erős idegzetűeknek.

http://www.youtube.com/watch?v=vl61EzN5wNQ&