Nevaloth
The Antagonist

(Sonic Temple Records • 2013)

2014. szeptember 1.

Pontszám

Nem tehetek róla, de egyes kollégákkal ellentétben imádom a műfaji meghatározásokat és az ilyen szempontból kihívásokat jelentő lemezeket! Akár az öreg House dokit, izgat a rejtély, hogy milyen szálak fonódnak össze, milyen hatások érvényesülnek egy-egy lemezen és az adott hangszerek kezelői milyen más zenekarokat hallgattak szívesen. Igazi fejtörésre késztetheti az embert a 2008 óta létező szlovákNevaloth (ősi héberből származik, jelentése: eretnekek, hitetlenek), mivel határaik megértéséhez muszáj volt belefülelnem az előző, debütáló kiadványukba is. Persze nem sok köze volt ehhez a lemezhez, pedig az sem egy utolsó kiadvány (La Diabolica Commedia, 2010.), nehogy könnyű legyen a dolgom. Íme a tények: a zenekart néhol atmoszférikus black metalnak titulálják, máshol az avant-garde, progresszív jelzőkkel dobálóznak feléjük nagy kétségbeesésükben, de még a szimfonikus black skatulyával is találkoztam, ami talán a legkevésbé életképes.
Minden más igaz a folyamatosan változó lemezre, ahol a rövid, hangulatos The Anchoress intrója után a Aeon of Iconoclasm rúg pofán már-már technikás death metallal kombinálva a fekete fémet. Változatos vokalizálással (3 énekes az album idejére 5 tagúra duzzadt legénységből…) és jelentős hangszerkezelési tudással találjuk szemben magunkat, az alig 4 perces dal után első hallgatáskor már pihenőt kellett fújnom, mert az utána következő Moment of Apostasy bedarálta reggelire. Itt már kapunk a pszichedeliából egyaránt…ja, hogy ezt a vonást még nem említettem. Delgrast nevű billentyűsük az általam igen kedvelt szellemhangokkal, néhol klasszikus beütésű témákkal támogatja a zenét, ahol igazából egyetlen hangszer sem teljesít a másik rovására gyengébben. Mindenkinek megvan a maga pillanata, Svjatogor dobos például a belassulások, elszállások között valószínűleg életmentő szívoperációkon eshetett át. A zenekar tagjai egyébként igencsak fiatalok és szimpatikussá váltak pár kép után, mert rögtön megtudtam, honnan ez a nagy energia: ők is szeretik a szalonnát.

De visszatérve a zenéhez: nyilván érezték, hogy súlya van minden percüknek, ezért pihentettek kicsit a The Anagnorosis c. közjátékkal, aminek hallgatása közben nyugodtan, békésen fantáziálhatunk egy világösszeomlásról. A lemez leghosszabb és talán legjobb dala (ismét váltakozik az épp aktuális kedvencem), a Per Aspera Ad Astra követi, ahol a nyers, ősibb black nyitány után a zenekar teljes stílus kavalkádját bejárhatjuk egy nagyon okosan összepakolt szerzeményben. Akár az egész lemezt, ezt a dalt is belengi valami áthatolhatatlan köd, amit színtiszta lemondásból, dühből, reménytelenségből szőttek, tehát a hangulati tényezőre sem panaszkodhatunk, amihez remek hangzás párosul. Ugyan a szövegeknek nem néztem alaposabban utána, annyit találtam, hogy William Blake, Max Stiner filozófus és John Milton által ihletett soraik igen líraiak és gyakran tartalmaznak szó szerint átvett idézeteket az említett személyektől. Nem tudom, mennyire lehetett szándékos, de a lemez előre haladásával valahogy a fekete lánctalpasok kapnak egyre nagyobb szerepet a továbbra is jelen lévő változatosság mellett. Philosophy of a Noble Mind címmel jön így a folytatás, mely már-már kicsit hagyományos black metalként indul, de hamar beleolvad egy retró billentyűtéma, majd az egész, felénk hajított dal szétkenődik, mint egy dagadt, zsíros légy a falon. A The Abjection rövidke tétele szintén telitalálat, sok billentyűvel és középtempós riffekkel, no meg Marquis de Sade márki háttérben elmormolt életbölcsességével. A szinfonikus jelzőt egyedül a Lightbearer Emperor opuszánál éreztem valamelyest ildomosabbnak, de a gyors tempóban, másodperc töredékéig hallható kórus foszlányok azért ettől még messze állnak, sokkal inkább használnám az epikus, emelkedettebb hangulatú jelzőt és ugyanez igaz a Sorrow & Joy c. dalra, ami most szól és lehet ez lesz az új kedvenc… A két dallamosabb tételt mivel sem egyszerűbb ellensúlyozni, mint a totális káosszal, ezt a Herostratic Fate szállítja, amely olyan állon rúgással nyit, mint maga az album. Tördelt ritmusok, szélvész tempók és nyakatekert témák sokaságát kapjuk, amit ismételten más színvonalra emelnek a kísérteties billentyűk. Utoljára a The Apotheosis került, ami egy végső gyászjelentés, zárszóként használt 5 perces gitárnyúzás. Nem szokványos befejezés egy kevésbé szokványos lemezhez.
Az elég sötét borítóba csomagolt lemez 57 percének befogadása közel sem egyszerű menet, igényli a figyelmet és még sokadszori meghallgatásra is tud újat mutatni, amit korábban nem vettünk észre. Kissé szigorú leszek most ezzel a 9 ponttal, mert nem tudom, merre mennek tovább és a lemez hosszán csiszolhattak volna. Az biztos, hogy követni fogom a tevékenységüket, mert ez egy kiváló anyag lett a szomszédból és még sokszor át fogom nyálazni a hangjegyeiket…