In Flames
Siren Charms

(Epic Records • 2014)
2014. szeptember 11.
0
Pontszám
8

Azt hiszem, hogy annak, aki ezen az oldalon cikkeket olvasgat, nem kell bemutatnom a ma már 24. életévét járó göteborgi In Flames-t. Vannak itt sokkal fontosabb dolgok, amikről beszélhetünk, mint egy alapzenekar bemutatása. Mert ugye van miről beszélnünk és mert ugye az In Flames egy alapbanda, ebben megegyezhetünk. A klasszikus, egy bő évtizeden át meghatározó göteborgi svéd melodikus death korszak egyik oszlopos tagja mára a metal közösség és az egyeduralkodó szaksajtó egykori „év lemeze” kategóriájából egyfajta szeretett – gyűlölt státuszba transzformálódott. Ha ma összevetem mondjuk a The Jester Race lemezüket a friss Siren Charms-szal, akkor éktelen szakadék tátong az akkori és mai zenei köntös között. Azonban ez a 24 éven át tartó transzformáció az In Flames esetében egyfajta szerves átalakulás, inkább természetes metamorfózis, mint pálfordulás. Mert bizony a két és fél évtized alatt volt erősebb, gyengébb lemezük, de végig jól követhető az a lépésről lépésre történt átváltozás, aminek hatására ma a Siren Charms úgy szól ahogy. Ez egyfelől természetes zenészi érés, hiszen az akkori éhes és vad északi srácokból mára már rutinos és valljuk be, szépen korosodó professzionális mesterzenészek váltak, akik jönnek valahonnan, rendelkeznek egy bizonyos zenei gyökérrel, de még mindig van mondanivalójuk, van késztetésük és ez esetben talán még tisztán zenei céljaik is. Persze, most lehet azt mondani, hogy nade ottand vana Kerryking, aki már öreg mint az országút és még mindig ugyan azt a verklit tekeri. Persze, lehet ezt is. Meg lehet villámcsapás szerű szembeköpősdit, rajongóleköpősdit is játszani, mint ahogy megtette ezt anno a Moonspell, meg mondjuk a P.Lost is. Azt is lehet. Meg lehet felvállalni, hogy már nem megy a régi verkli, vagy már nem úgy megy, vagy hogy van élet a fagyos fjordokon túl is, még ha ezt sokan nem is akarják észrevenni. Hogy most akkor mit is akarok mondani ezzel? Azt, hogy minden szapulás ellenére göröngyös úton, de mégis csak ép gerinccel érkezett el 2014-be az In Flames, amit lehet utálni, lehet szidni, lehet árulózni, nyálasozni, vagy épp rajongani értük, de talán ők azok, akik a mai napig szerethető, elfogadható lemezeket készítenek, amik a mai napig viselik a gyökerek sarát, de már a nap felé hajlanak és nyújtják lombkoronájukat. Az persze más tészta, hogy a mai világunkban annyira jó dolog fix fogódzókat találni magunk körül. Annyi szarság van, annyi minden kiszámíthatatlan és annyira sokan szeretjük, ha a Milka édes és krémes, az Audi kényelmes és luxus, az Alien gyilkol és megrémiszt, az északi bandák meg északi jégcsapokról muzsikálnak a skandináv erdő mélyén kiszegelve, megalkuvást nem ismerve. És bosszantó, ha egy – egy ilyen fixnek hitt pont elkezd mozogni, kicsúszik a kezünkből, vagy már más élményt nyújt. Azonban a zene az nem egy termék(kell legyen), hanem őszinte érzések közvetítése, emocionalitással és energiákkal teli élménynek kell lennie. És ezt sokan nehezen tudják elfogadni.

Nade, ennyi süketelés után nézzük meg mit is kínál a szerintem igen csak kiváló Sounds Of A Playground Fading utódja, a Siren Charms. Egy biztos, aki az előző lemeznél kiborult, az most sem fog visszatalálni a csapathoz, pedig bizony nincs itt sok baj! Egyet el kell fogadni. Az In Flames ma már slágereket készít. Dallamokat ír, érzelmeket használ, kifejez valamit, ami a mélyundergroundnál szélesebb közegben is képes megértésre és befogadásra találni. A nyitó In Plain View mindent magán visel, amit 2014-ben jelent az In Flames. Elektronikát, groove-os dobolást, feszes riffelést, könnyed kinyílást a verzéhez érve, üvöltős-dallamos refrént, ami még messze nem a lemez krémje, de nyitásnak megteszi. Egyedül a refrént felvezető bugyuta prüntyögős rész az ami minden alkalommal visszatart a szám maradéktalan megszeretésétől. Érdekes megfigyelni, hogy zeneileg a gitártémák mennyire magukon viselik azokat a tipikus jegyeket, ami anno is meghatározóvá, azonnal felismerhetővé tette a bandát. Tehát szó sincs zenei önmegtagadásról, egyszerűen a szerkezetek tisztultak, bejöttek a dallamok és a tiszta ének. A kettes Everything is Gone a morcos kezdésével, morózus refrénjével szintén csak tanúbizonyságot tesz amellett, hogy aki szerint a csapat nem metál, az egyszerűen süket. Persze aztán az iszonyat erős és messze nem kommersz refrénnél megint csak lehet mutogatni, hogy „ottvaaan! Már megint csináááljaaa! Már megint nem meeetáááál!”. Pedig ez a dal mind a dobtémákat, mind a szerkezetet tekintve minden, csak nem kommersz, talán az utóbbi évek egyik legmorcosabb In Flames nótája. A Paralyzed nyitótémáját hallva, megint csak azt kell mondjam, hogy aki ebben nem hallja a Colony-t, vagy a Whoracle-t az mennyen fülészhez. Persze megint jön az a „fránya” elektronika és tiszta ének, ami valahogy azért az összkaraktert még is csak megváltoztatja és eltolja egyfajta tagadhatatlan slágermetal irányba.

A klippesnek választott Through Oblivion viszont már kétségtelenül borotvaélen táncol és megtestesíti a lemez leglangyosabb tételét. Na igen. Itt azért a mai napig vegyesek az érzéseim, mert összességében nem rossz ez, de Anders Frieden hangja azért nem olyan erős, hogy elvigye a hátán ezt a dalt. Néha kimondottan kevésnek érzem és minden alkalommal beugrik az is, hogy totálisan zökkenőmentesen be tudnám helyettesíteni akár Ville Valo (HIM), vagy Lauri Ylönen (The Rasmus) hangját is. Úgy érzem, hogy ez a klasszikus Love Metal áthallás a With Eyes Wide Open-nél is erősen jelen van, még akkor is, ha a számban az akusztikus gitár futam akkora The Jester Race utánérzés, amit szerintem azóta sem produkáltak. Megint csak azt kell kiemelnem, hogy minden slágeressége ellenére minden egyes számban mennyire fellelhetőek a zenei gyökerek amik egyszerűen egészséges zenei identitást feltételeznek. A címadó Siren Charms ismét egy lassan építkező rádióbarát, klipgyanús nóta, ami a refrénre éri el csúcspontját, aminek a szólója ismét klasszikus ős In Flames szájízet képes produkálni. Még ha csak egy tűnő pillanat erejéig is visszaidézve a hőskorszak szellemét. A When The World Explodes szerintem a lemez egyik legizgalmasabb dala, ami egyszerre vonultatja fel az album legagresszívabb vokálját, majd zuhan át egyfajta megsemmisülés-örvénybe és teszi le azt a fajta férfi-női végzet refrént, aminek hallatán minden jóérzésű zenehallgatónak lúdbörzés lesz a jussa. Na itt volt az a pillanat, amikor nem bírtam elhessegetni azt a hangulati rokonságot, ami tagadhatatlanul jelen van például a Nick Cave & Kylie Minogue Where The Wild Roses Grow-jával, vagy akár a Rammstein Stirb Nicht Vor Mir-jének duettjével. A másik klipes dal a Rusted Nail megint csak egy marconább nóta, miben Anders Friden érezhető bizonytalanságai ellenére mindenféle vokált megpróbál csatasorba állítani. Valahogy ez a dal mégsem képes átütni nálam az ingerküszöböt. A Dead Eyes megint csak úgy kezd, mintha valahol ’97 környékén járnánk, azonban a tiszta ének és a slágerrefrén kegyetlenül utasítja el a tiszta nosztalgia dohos szagú szellemét. A Monsters In The Ballroom megint csak izmosan kezd és bár a tiszta dallamos ének kiírthatatlanul része lett az In Flames-nek, a refrén megint csak negédes és talán túlzóan ragacsos. Az üvöltés és a szegelős ride kíséret mégis csak úgy sejteti, hogy koncertkötelező válhat a dalból. A záró Filtered Truth már sokat nem tesz hozzá a kialakult képhez, bár megint csak nem tudom azt mondani rá, hogy rossz lenne, mert egyszerűen nem az.

Na most akkor mi van? Tudom, hogy már a szemetek kiesett ennyi betűtől (már annak aki eljutott idáig), de azért azt javaslom, hogy fussuk át a lemezt. Minden dalban egyszerűen tagadhatatlanul megtalálhatóak a korai istenített éra zenei megoldásai. Hol egy dobkíséretben, hol egy akusztikus kiállásban, hol egyszerűen egy-egy klasszikus gitártémában. Így valahogy minden dalban megvannak azok a zenei kapcsolódási pontok, amik a Siren Charms-ot is egy jellegzetes In Flames lemezzé teszik, tehát azt mondani, hogy teljesen elfordultak volna korábbi önmaguktól, egyszerűen képtelenség. Másrészről minden dal végül kilyukad és elér egyfajta slágerszintre, amit leginkább a tiszta ének, dallamos refrén képes megteremteni. Érdekes ez is, hogy sokan szidják Anders Friden hangját, hogy bizonytalan, hogy kevés, hogy egyáltalán énekel és ezzel egy bizonyos szintig én is képes vagyok egyet érteni, azonban a második instanciáját (az első a csak is rájuk jellemző zenei megoldások) a modern kori In Flames-nek mégis csak az ő dallamai és refrénjei adják. E nélkül nem feltétlenül jobb, vagy rosszabb, egyszerűen totálisan más lenne ugyan ez a zene. Ezt el kell fogadni és kész.

A másik dolog, amit egyszerűen nem tudok megállni, hogy ne hozzak szóba, az a parttalan és vérre menő viták állandó témája. Maga a zeneipar és a zenész lét. Azt el kell fogadni, hogy aki 15-20-25 éve meghozta azt a döntést, hogy professzionális zenész lesz és mindent ennek a karriernek a felépítésére tett fel, az jelenleg kényszerpályára szorult. És azt, hogy el lehet menni kukásnak, postásnak, segédmunkásnak, az ő szintjükön nem tudom elfogadni és egyszerűen netto faszságnak tartom. Felépítettek egy bizonyos szintű egzisztenciát, amit ma már gyakorlatilag csak a koncertek, fesztiválok és a merch eladása képes fenn tartani. Már ha van rájuk igény. Tehát egyrészről az alkotás mellett folyamatosan jelen van az egzisztenciális összeomlás rémképe, a zenészi kiégés – ihlet megszűnés rémképe, másrészről jelen van az a folyamatos mennyiségű mocsok, amit ezeknek a professzionális zenészeknek nap mint nap ki kell állniuk, mert mernek változni, mernek fejlődni, mernek mindezek ellenére ebben a világszinten szűk és lenézett közegben élni, alkotni és felállni minden leütés után. Én bizony ezt becsülöm és elfogadom azt az utat, amit maguknak választottak. Hogy ez szar, genny, nyálas, elkurvult lenne? Nézzen mindenki egy pillanatra magába. Ugyan már… Lehet, hogy a karosszékben ülve, egy Dissection, vagy egy Morbid Angel után, az ego vezérelte, proletárkényelem bátorította, butaság szította megmondófickóság ezt kiálthatja, de nem, kedves barátaim erről szó sincs. Akkor szeretni kell? Nem, azt sem kell. Elfogadni kell és továbblépni.

Elfogadás, megértés, befogadás, nyitott szív és nyitott elme birtokában a Dissection és a Morbid Angel legjobb lemezei után is tisztelem az In Flames kitartását és erejét egy olyan zenei területen való alkotásért, ahol ezer szállal kapcsolódnak a gyökereikhez és ezer szállal próbálnak megszólítani mindenkit aki nyitott erre a zenei világra és azon is túl egy kicsinyt.