Humm
No Empathy Before Doomsday

(Szerzői kiadás • 2014)
oldboy
2014. október 5.
0
Pontszám
7.5

Manapság az egyszemélyes metal zenekarok már nem mennek kuriózum számba. Sőt, egyre gyakrabban találkozni ilyen produkciókkal. Ráadásul sokszor olyan komoly minőséget képviselnek ezek az albumok, hogy szinte senki se tudná megmondani a hallottak alapján, hogy itt bizony egyetlen ember kezeli az összes hangszert, beleértve a saját torkát is.
Az Olaszországban székelő Humm debütáló nagylemeze kapcsán sem túl evidens, hogy Fabio Gatto felel mindenért. Gitározik, bőgőzik, billentyűzik, dobot programoz és énekel. Mondjuk az utóbbira túlzás az ének szót használni, de nagyvonalú vagyok. 🙂
A formáció logója a betűtípus miatt engem inkább a Down-féle muzsikát csapató bandákra emlékeztet. A minimalista borító/grafika viszont közelebb áll a megfejtéshez, ugyanis láttam már hasonlókat post-black albumok „takarójaként”.
Igen, stílusilag ebbe a skatulyába sorolják a Humm-ot.
Ami alapvetően helytálló, viszont szerencsére zeneileg jóval tágabb spektrumot jár be Fabio!
Bárcsak ének-ügyileg is színesebb lenne a korong…
Ugyanis az végig megmarad az extrém vonalon, ráadásul első blikkre könnyen elijesztheti a gyanútlan érdeklődőt a lemez megismerésétől.

Az intróként is fölfogható Bloodred Whales Chase még csak narrációt tartalmaz, viszont a Poseidon-ban megtapasztalhatjuk azt a torokmetszett, vérhányós extrém vokált, ami sokaknál kiverheti a biztosítékot. Érdekes módon én hamar megszoktam, sőt bizonyos szempontból még tetszik is. Leginkább az, hogy elég jól érthetők a szavak, azaz hősünk próbált odafigyelni a megfelelő artikulációra. És még a verze is egyértelműen elkülönül a refréntől. Vagy fordítva… Mindegy. Magyarán nem összefolyó, megbonthatatlan tömböt képez a szöveg/vokál, hanem egységekre van bontva. Zeneileg pedig már ez a dal sem nevezhető egydimenziósnak. Lévén a blackes témák egyéb stílusokból ismert elemekkel keverednek. Én belehallok a nótába a melodic death-ben alkalmazott melódiákat, a vége felé meg olyan váltások hallhatók, amik szintén nem tipikus feketefém standardek.

Anno, amikor úgy döntöttem, hogy elvállalom ezt a stílusilag tőlem eléggé távol álló promót, a Nephilim című szerzemény győzött meg arról, hogy ez jóval több, mint egy szimpla post-black utazás. A 3. percnél érkező akusztikus leállás, majd az azt követő gyönyörű gitárszóló frenetikus! És ahogy játszi könnyedséggel visszatér a szélvész tempó, az is annyira magától értetődően, természetesen megy végbe, hogy csakis elismerően tudok bólogatni minden fülelés alkalmával.



A kilenc számból három instrumentális. A Kintsugi és a Døden Og Livet kimondottan hangulatos tételek, amik átvezetőként is megállják a helyüket. Az Autumn pedig szépen vezeti, zárja le a lemezt. A legérdekesebb nóta szerintem a My Brother’s Light, amiben a főriff konkrétan akkora klasszikus Black Sabbath/Iommi, hogy na! De a torzított basszusgitáros nyitány is pöpec, a thrashes kirohanások/zárás szintúgy.
Kreatív pasas ez a Fabio!
A leghosszabb, legösszetettebb gitárszólót a Roots Are Piercing the Clouds-ban hallhatjuk.
Akusztikusan indul, majd átvált elektromosba. Amelyet (mármint a villanygitár szólót) a szövegkönyv szerint Dario Gatto komponált és játszott fel. Gyanítom, a főhős tesójáról lehet szó. A Blank Premonition talán a korong legagresszívebb dala. Még gitársípoltatások is hallhatók benne, a la Death. Szóval a stílusok házasítása miatt akár az avantgárd címként is ráaggathatnánk a No Empathy Before Doomsday-re.
A záró, már korábban említett szerzemény pedig nem is lehetne aktuálisabb, hiszen nyakig benne vagyunk az őszben. Zeneileg egyértelműen ez a leginkább post-black-es szösszenet.
A korong hangzása is igazodik a stílus kritériumaihoz.


Sajnos a gépi dobon nagyon hallani, hogy programozott, ami a lassú részeknél zavaró inkább.
Összességében mégis egy karakteres, sajátos hangulattal bíró 40 perces utazásban lehet része annak, aki fogékony a black alapú zenékre.


No Empathy Before Doomsday by Humm
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.