Xerath
III

2014. október 19.
0
Pontszám
9.5

A 2007-ben alakult angol Xerath már az első lemezével felkeltette a figyelmemet. Vagyis akkor még nem a lemezükkel, zenéjükkel, hanem egyszerűen a borítójukkal. Ugye, ugye, mennyire fontos az első megjelenés? Azonnal szerelem volt az a kietlen, poszt apokaliptikus, sci-fi beütéssel megterhelt világvége kép. Aztán a zene annyira nem nyomott agyon. Korrekt groove alapú djentes metalkodást kaptam kiugró nóták és világmegváltás nélkül, azonban összképében teljesen élvezhető formában. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a borító közvetítette vizuális szimpátiám is hozzátett a tetszési faktorhoz. Aztán a 2011-es II-re keresztelt lemez már annyira nem mozgatott meg. Kötelességből letudtam pár hallgatással és talán egy kicsit magamban úgy is könyveltem el a csapatot, hogy „na nem igazán találják a srácok a kiutat a műfaj korlátai közül”. Most elérkezett 2014 és vele a már hagyományosan „ötletes” lemezcímmel megáldott III-is. Hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy még mindig az I által kiváltott kellemes pár óra nosztalgiájában tettem be a friss lemezt, elvárások nélkül.

Ahogy az ilyenkor szokott lenni, jött a meglepi is. A csapat a szikár djentes, groove alapú zenék iszonyatosan szűk és hamar kimerülő kereteiből egy merész húzással a szimfonikus zenei világ beemelésével lépte meg a saját mérföldkövét és lépett egy olyan útra, ami egyszerre kiút a zsákutcából és egyszerre olyan zenei terület, ami még bőven rejt magában felfedeznivalót is. Már a nyitó I Hold Dominion és 2053 monumentalitása a fúvós, húros nagyzenekari aláfestéssel, masszív tömegkórussal és egy pengeéles hangzással képes azonnal kiverni az első szemfogakat. Hab a tortán, hogy nem nagyon rejti a csapat véka alá a zenei alapokban eszközölt változásokat sem, hiszen a djentes ritmusozás mellett tömérdek mennyiségű megtekert jazzes, fúziós riffet is kapunk a nyakunkban, a „ha már lúd, hát legyen kövér” utcabölcsesség jegyében. A kórusokkal, barokkosan nehéz és telített hangzásképpel, valamint Richard Thomson egy az egyben Devin Townsendet idéző acsarkodós vokáljával egyértelműen kidomborodik egy nagyon erős párhuzam a kanadai zseni zenei világával és ez a párhuzam meg is marad a teljes lemezen keresztül. Iszonyat magasra teszi a lécet a lemez első harmada, azonban a zenéjük értékeivel a srácok is tisztában vannak, így nem lőtték el az összes puskaport már a nyitás során. Az Autonomous képes a zenei rafinérián még egyet csavarni és a francia agybajos jazz/thrash Trepaliumot megidézni egy olyan riffel, amit kibogozni csak Nagy Sándor kardos megoldásával lehetne. Itt érezhetőek azok az egyediséget megcsillantó jegyek is, amik mégsem merítik nyakig a Xerath-ot a mezei Devin Townsend kópia mocsarába, hiszen mind a szimfónikus kiséret, mind a kórusok mellett egy olyan szikár és technokrata hangulatot képesek megteremteni, ami egyáltalán nem jellemző Devinre. Olyan ez a sci-fi áthallásokkal terhelt zenei utazás, mintha csak Isaac Asimov értelemmel-ébredező robot univerzumában tennénk egy virtuális kirándulást. A Blead This Body Clean képes még egy új szint hozni az ezer színű összképbe.  Itt a szimfónikusok bennem minden alkalommal a Dimmu BorgirDeath Cult Armageddonján hallható megoldásokat idézik, azonban a zenei párhuzam itt meg is áll. Az alapvetően keleties hangulatú fő témája a dalnak, valamint az első ízben megjelenő tiszta ének képes egy teljesen sajátos összképet kiadni, amiben a fent említett párhuzamok szép lassan feloldódnak és csak felvillanó érzéssé szelídülnek. Szerencsére a nyakatekert gitártémák és ritmusok, a kiváló szólók és a szinfónikus aláfestés egy pillanatra sem nyomja agyon a hallgatót, nem válik terhessé, vagy túlságosan tolakodóvá egyik komponens sem. További nagy erénye a lemeznek, hogy a nagyon sűrű és erős kezdés után az Demigod Doctrine, Ironclad, Passenger képviselte középső hármas enged a nyomásból, kicsit kikönnyíti a hangzást, fellélegzik az egész produkció, hogy teret adjon a Witness – Veil Pt. 1 – Veil Pt. 2 általi tökéletesen kivitelezett grandiózus fináléra.

Ha a kétségtelen erények mellett ejteni szeretnék pár szót a még jelenlevő hiányosságokról, akkor először is az alapkoncepcióból következő, de nem feltétlenül szükségszerű számok közötti szétmosódást mondanám. Ez alatt azt értem, hogy a III baromi izgalmas lemez, megbonthatatlan egység, ahol a dalok az egészet adják ki, önmagukban nem képviselnek akkora egyediséget, ami bármelyiket is egyértelműen kiemelné a lemez egészéből. Ez persze nem feltétlenül baj. A másik dolog, hogy nem minden számban sikerült a szimfonikusokat és a nyakatekert, sokszor a francia Gojirát is megidéző metal témákat koherens egységbe gyúrni. Előfordul, hogy a nagyzenekar és a banda egymás mellett szól és időnként elválnak egymástól, mint edényben az olaj és a víz. Kétségem nincs afelől, hogy ha ezen az úton marad a csapat, akkor ez szépen ki fog kristályosodni és minden meg fogja találni a maga helyét a zenéjükben.

Összességében egy nagyon izgalmas hallgatnivaló lett a III, ami számtalan gyökérből táplálkozik és képes kikacsintani a nagy metalkodás közepette is a jazz (az I Hunt For The Weak szólója, mekkora már!!!), és a fúziós zenei világ felé éppúgy, mint ahogy képes megidézni orientális hangulatokat is. Teszi ezt töményen, megszerkesztetten, vérprofin. Nem véletlen, hogy már a kezdetektől fogva bizalmat szavazott a csapatnak a Candlelight. Ez a bizalom most beérett és egy olyan komplex zenei formáció bontott virágot a Xerath képében, amitől még várhatóak kiemelkedő és egyedi lemezek a jövőben. Addig pedig számtalanszor le fog pörögni a III.





Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.