Gorefest
La Muerte

(Nuclear Blact • 2005)
Nagaarum
2014. október 23.
0
Pontszám
9.5

Tudom…
Sokak szerint a Gorefest a Chapter 13 című lemezével eladta magát…
Tudom…
Sokak szerint a Gorefest a visszatérő La Muerte lemezével eladta magát…
Tudom…
Sokak szerint e Gorefest az utolsó Rise To Ruin lemezével eladta magát…

Nem érdekel… Helyesebben: még, ha így is lenne, sem érdekelne.
Tudom, hogy a bandának volt egy fénykora, ami talán a False idején lehetett. Nem érzek viszont minőségi különbséget a Gorefest lemezek között, ha pedig a minőség rendben van, akkor a műfajok váltogatása sem számít bűnnek… Mondjuk a Gorefest akkora változásokat nem mutatott soha, mint pl. a Paradise Lost, de én a Lostnál sem tartom hiteltelennek a dolgot.
Miért érzem a La Muertét a legjobb Gorefest lemeznek? 


Mindjárt elmondom, csak előtte engedjenek meg egy kis kitérőt… Igazából ez is a válaszom része…
Vannak olyan zenekarok, amelyeknek kell, hogy megzuhanjanak, csapások érjék őket ahhoz, hogy ki tudják hozni a maximumot magukból.
A Machine Head ennek az ellentéte például. Az első lemezük egy hatalmas durranás volt, két fasza gitárossal, és Chris Kontos eszméletlen dobolásával. Aztán jött a második anyag, amit én szintén hibátlannak tartok, de érződött már a Korn hatása (ami nem baj, a Kornt nagyon szerettem abban a korszakában), majd mindenki azt hitte, hogy a The Burning Reddel el is temetik magukat. A Superchargernél ezt borítékoltuk is. Viszont a visszatérő anyagoknál, amikor mindenki lehasalt előttük, én nem éreztem azt, hogy hű, de megtalálták magukat. Jöttek a hosszabbnál hosszabbra nyújtott dalok, az ócsó szentimentalizmus lényegretörő fantáziatöltetek nélkül.
Flynnéknek nem tett jót a megzuhanás, mert görcsösen akarták azt, ami előtte volt, és az egésznek egy nagy vergődés lett a vége, ami még most is tart.
Jan-Chris de Koeijeréknél viszont tényleg azt érzem, hogy egyszerűen azt játszották, amihez kedvük volt.
A régi rajongóknál meg egyértelműen az vághatta ki a biztosítékot, hogy a Chapter 13-nel kezdve elkezdett eltűnni a zenéjükből a riff. Kétfajta metalzene létezik, ha csak a gitárt elemezzük. A riffekben gazdag és a riffekben szegény. Én mindig a riffszegény mezőnyt kultiváltam, lévén, jobban szeretem, ha egy hang ki van tartva, sokáig szól, vagy blackesen meg van tremolózva. A folyamatos riffelés kifárasztó tud lenni fülre, agyra nézve. A szólókkal hasonló a helyzet. Jobban élvezek egy Jerry Cantrell szólót, mint egy Mike Petrucci tekerést.

A 2004-ben visszatérő társaság jópár nyári fesztiválfellépés után vette fel ezt az anyagot, amit aztán Tue Madsen kotyvasztott véglegesre.
A címadó For The Masseshez készült klip, ami a világ legidegesítőbb alkotásai közé sorolható (mármint a klipek mezőnyében). Össze-vissza kapkodó kamerák, egy perc után szédül az ember. Gondolom, ez volt a cél. A dallal természetesen nincs bajom.
A soron következő When the Dead Walk the Earth egy klasszikusabbnak mondható darab, ami jó lépcsőfoknak nevezhető a lemez többi részéhez. Hanem aztán a You Could Make Me Kill… Talán az egész Gorefest életmű legjobb dala (hallom a sípoló tüdőket) holtversenyben az ezt követő Malicious Intenttel. Előbbi kizárólag a harmóniákra épít, nagyon hatékonyan egymás mellé állított hangokkal, ezzel totálisan borús hangulatot megfestve. És azért itt vannak riffek is. A Malicious Intent ennek az ellentéte. Villámgyors thrash géppuska, egyszerűen keresztülmegy az emberen.
A továbbiakban színesedik az összkép. A Rogue State vontatott eleje egy vérgrindben robban ki, majd a The Call folytatja a nehezen értelmezhető témák halmozását.
Sok bandánál megfigyelhető jelenség az, hogy a lemezek elején ellövik a patronokat, utána jönnek a tölteléknóták. Egy nagyon kicsit ezt érzem a La Muertenél, persze nem olyan végletesen és nevetségesen nyilvánvalóan, mint a Metallicanál. Itt inkább megfejtésre váró tételek vannak az anyag második felén. Persze a Metallica rajongók most joggal vághatják a fejemhez, hogy szerintük ott is arról van szó. Ki tudja, talán hallják azt, amit én nem.
Az ördögűzős dal után megint csak szét lesz csapva a fejünk a Man To Fall képében. Ügyes a szám közepén a duplázós kiállás, körülbelül arra elég, hogy a fejünket felemeljük a vízesés után pár légvételre.
A lemez végére pedig, akik hiányolták volna a gitáros teljesítményt, kapnak a pofájukba egy nagyon durva szólót a ‘Till Fingers Bleedben.
A záró tételben hasonlatos hangnemütközetek zajlanak, mint a You Could Make Me Killben. Nagyon szeretem, mikor egy brutál zenét játszó csapat eljut agyban idáig, hogy belekezd ezekbe a kísérletekbe. Ez merőben ellentétben áll mások ízlésével, tisztában vagyok vele…

Részletekbe menően… A csúcspont a lemezen egyértelműen Ed Warby dobolása, lévén a gitárok inkább már „csak” hangulatfestést csinálnak plusz a szólók természetesen. Koeijer éneke nem zavar sok vizet, de ez mindig is így volt. Brutál de egysíkú.
Tue Madsen a szokásos formáját hozza, miszerint a lemez három dalon át iszonyat jól esik az embernek, majd utána azonnal átmegy élvezhetetlenbe. Három részletben lehet végighallgatni. Egyszerűen túlzsúfolt.

Ha össze kéne foglaljam, azt mondanám, hogy ez egy sokat látott csapat utolsó előtti nagy pillanata. Ha hibridet keresnek a metal műfajon belül, ami se nem death se nem thrash, de egy villanásnyi ideig talán inkább black, akkor tessenet ezt a cuccot fülelni! Nagyon furcsa élmények érhetik Önöket. A Gorefest mindig is egy markáns vonalat tudott húzni maga és a kortárs zeneművek közé. Van benne egy adag különcség, megvetés…
Méltatlanul alulértékeltnek tartottam és tartom ma is őket. Bár rendre ott voltak a nagyobb fesztiválokon, mégis az úgynevezett szupergruppok folyamatosan elvonják a figyelmet a valóban érdekes produkciókról. Márpedig a Gorefest egész pályafutása során kimerítette ezt a kategóriát.



Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.