Maximum The Hormone
Yoshü Fukushü

(VAP • 2013)
2014. október 23.
0
Pontszám
10

Furcsa része a világnak Japán. Nagyon sokan imádják, meg majmolják, meg ők mennyire szimpatizálnak az életfilozófiájukkal, a szellemiségükkel blablabla… A valóság azonban sokkal inkább az, hogy Japán ma is az egyik legmisztikusabb országa a Földnek, amiről nagyon keveset tudunk. Amit tudunk, azt is nagy valószínűséggel rosszul. Persze, ott vannak a szamurájok, meg az animék, meg rohadt sokat dolgoznak és 1 év alatt a teljes japán vasúttársaság összesített késése 1,5 perc volt 2013-ban. Ami biztos, hogy az egyik leginkább konzerválódott modern ország és társadalom az övék, akiknél baromira erősek a hagyományok és a modern kultúra egyaránt. Zártak, zárkózottak, még is kénytelenek a külvilágra ablakot nyitni. Család és kultúracentrikusak, még is követik a modern kor vívmányait és merülnek el a virtuális valóságba. Számos forrásból olvasható, hogy iszonyatos elfojtásokat élnek meg nap mint nap, ami magas fokú frusztrációt és devianciákat termel ki mind a szexuális világukban, mind a meséikben, mind a filmjeikben. Nincs ez nagyon másként a zenéjükben sem. A zenei közegük szintén eléggé zárt és bár imádják a világsztárokat, (metalban is) nagyon erős kultusszal rendelkeznek a hazai csapataik is. Az egyik ilyen és talán külföldön is a legismertebb agymenős metal közeli csapatuk a Maximum The Hormone. A banda 1998-ban alakult és még karcos metallal, angol nyelven, angol zenekarnévvel és latin betűs logoval kezdtek neki a pályájuknak. Aztán 1999-ben újrastruktúrálódott a tagság és bekövetkezett egy olyan szemléleti váltás, ami a saját nyelv és kultura felé fordulást hozta magával. Már csak egy lépés hiányzott a mai átütő és bődületes zenei sikereikhez, az pedig a saját hang megtalálása volt. Erre sem kellett sokat várni, hiszen 2004-ben elindultak azon a zenei turmixgép vonalon, ami arcátlanul vegyíti a pop, a groove-os funky, a pusztító modern metal és a ska legszélsőségesebb megnyilvánulásait. Egy számon belül. Általában az összeset egyszerre…

Míg a hazai közönséget már 2004-ben a Kusoban nagylemezzel elkezdték könyörtelenül meghódítani, addig világviszonylatban a 2007-es Bu-ikikaesu lemezükkel kezdtek ismertté válni. Csak halkan megjegyzem, hogy ez a lemezük a hazájukban már 200.000.-es eladást produkált akkoriban. Ajánlóm tárgya a 2013-as, jelenleg legfrissebb albumuk, ami a Fushü Fukushü címre hallgat és zeneileg egyenes folytatása a 2007-es mesterműnek. Szintén csak jelzés értékű, hogy a friss album egy év alatt platina lett hazájában 300.000.-es eladással. Persze fel lehetne hánytorgatni a legyek számára és étkezési szokásaira alapozott hasonlatot, ami megállná a helyét, ha valami kommersz szart tenne le a banda az asztalra. Azonban a Maximum The Hormone az évek alatt nem hogy kommerszebb nem lett, de egyre agyhalottabb, egyre merészebb, egyre szélsőségesebb a zenei ámokfutásuk, amely szélsőségesség természetesen a pop-os, andalító dallamokra és megoldásokra is áll. Mint fentebb már írtam, a Fushü Fukushü-t nem tudom kritizálni. Csak gyarló és bosszantóan véges nyelvi készleteimmel és képességeimmel felvázolni, hogy miért és kinek érdemes nekifutni ennek az elsőre megmászhatatlannak tűnő hegynek amit a japcsi őrültek zenéje jelent.

Kritizálni már csak azért is nehéz a csapat zenéjét, mert egyrészt mestereik a hangszereiknek, mestereik az összes zenei világnak amiből merítenek és mestereik saját zenei interpretációjuknak, aminek védjegye az egyébként legkevésbé összepasszoló zenei elemek pofátlan és mesteri egybeforrasztása. A csapat zenei őrületének európai füllel talán leginkább zavaró, vagy nehezen megfogható eleme a japánban annyira élő és népszerű animés, csepegős ciripelő női hangú pop megoldások alkalmazása, ami számukra annyira természetes, mint a Red Hot Chilli Peppers-t idéző funky pörgés, vagy a System Of A Down-t sokszor hajszálra koppintó modern metalos üvöltések és aszfaltozások. Zárójelesen megemlíteném, hogy ezt a pop-os nyálas zenei megfogalmazást az amerikai modern prog.rock/metal csapatok már kezdik felfogni és alkalmazni. Ennek legnagyobb ottani mestere a nálunk is elég jól ismert Coheed And Cambria. Ja, és ha még nem mondtam volna, ezek a megoldások fél perces rotációban képesek egymást váltani egy-egy számon belül. Kétségtelenül szokni kell ezt a fajta megközelítést, azonban én a rászoktatás és a tréning tűzkeresztségén a 2007-es lemezzel átestem, így a friss mű frontális pofánverését már ismerősként és felkészülten tudtam fogadni. Így is kellett vagy fél év, hogy végre átfogóan fel tudjam mérni a Yoshü Fukushü egészét és értékeit. A lemez címadó tételével meginduló, csak rájuk jellemző őrült utazás már az első öt percben tisztába teszi, hogy a banda magasról tesz minden nemű konvencióra, minden nemű zenei kételyre és teszi a dolgát, amit egyszerűen nehéz szavakba önteni. A legnagyobb erősségük, hogy minden stílusból merítve képesek akkora dallamokat, ritmusokat, energiákat és lüktetést kihozni, ami egyszerűen hallgattatja magát. Egy perc lazítás sincs, csak maximális megőrülés, szaggatás és egy kis animés csöpögés, majd egy pop dallam, majd megint hörgés és ipari zúzás, hogy azonnal egy deszkás punk ritmus vegye el a kedvét minden felkészületlen, vagy a zenei nyitottság maxmimális volta nélkül próbálkozó kedvét az egésztől.


Mert bizony a nyitottság elengedhetetlen a Maximum The Hormone megértéséhez. Annyira sok az elsőre zavarba ejtő momentum az összképben, ami csak türelemmel és tudatos kíváncsisággal törhető fel. Ahogy kezdtem az ajánlót, úgy szintén csak oda tudok visszakanyarodni, hogy ebben a zenében szintén kristálytisztán megjelenik az a fajta kulturális sokszínűség ami az egész társadalmukat és életvitelüket jellemzi. A legjellemzőbb sarokköve ennek az, hogy a különböző hatásokat nem asszimilálják, hanem maximálisan tiszteletben tartva egymás mellett alkalmazzák, használják. Lehet ez a fajta merevség a napi életükben kikészítő és frusztráló, hiszen számtalan helyzetnek, kultúrának kell megfelelniük és mindig a tökéletes makulátlan mimikrit felvenni az adott szituációtól függően. Ez a fajta kényszeresség azonban a zenében egy igen egyedi és sajátos nyelvezetet termelt ki, ami számunkra, asszimiláló beállítottságú európaiaknak vagy felfoghatatlan és befogadhatatlan elegyet képez, vagy pedig üdítően új perspektívát hoz, olyan alternatívát a zenei újdonságra, amit más nem képes megadni. Jó étvágyat, egészségetekre és csókolom, veszem kalapom és mentem világgá, tízpont!





Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.