A zenekarról legyen elég annyi, hogy 2003-ban alakult az Egyesült Államokban, és ez a hetedik nagylemez a soron. Az eddigiek meglehetősen megosztóak voltak, értsd a Föld népességének 99,9999%-a üvöltve menekült volna előle, ha egyáltalán találkozik vele, a többiek pedig zseniálisnak találták. Mindennek oka, hogy a Kayo Dot sose, különösebben erőltette meg magát, hogy bárkivel megkedveltesse magát, nem vetette be ennek érdekében a sok ismétlés-fülbemászás módszerét. Sokkal inkább volt egy profi, ám összefüggéstelen próbatermi buli az egész, amiből a hallgató kicsemegézhette kedvére, mi tetszik, mi nem. Hát ez most némiképp megváltozott.
A 49 perces újdonság a Flenser kiadónál jött ki 6 új dallal, igen, dallal. Az történt ugyanis, hogy az album ezúttal tematikusan épül fel, és az eddigiekkel ellentétben hangulatilag és zeneileg is egységes. Ami kétségtelenül felhasználóbarátabbá teszi, ég akkor is, ha a borongós földönkívüli sci-fis hangulatú számok azért messze nem a rádiósláger fajtájúak.
A metalzenei eszköztárral gyakorlatilag teljes mértékben szakítottak, aminek már az előző Hubardo-n is megvoltak az előzményei; akkor is emlegettem már némi Depeche Mode hangulatot néhány számnál, na ez élt tovább, bár már inkább különféle 80-as évekbeli hatásokat hallok ki belőle, darkwave-et, esetleg progresszív rockot, de néhol még altert is. Néhol még a korábbi free jazz-es vonal is visszaköszön, bár ezen a lemezen már korántsem tűnik spontánnak a Kayo Dot zenéje, noha a kísérletezés és a fantázia még mindig erősen jelen van benne. Ami még nagy örömömre szolgált, hogy Toby Driver itt szinte kizárólag tisztán énekel, és hát elég jól.
Az első dal a Mortality of Doves címet viseli, és egyből a leghosszabb a maga közel 12 percével. Tökéletes felütés, ami rögtön megalapozza a kívánt éteri, kissé melankolikus, mégis nyugodt hangulatot, és talán a hossza és kicsit monoton felépítése miatt tényleg a végtelenség érzetét kelti. A figyelmet szinte teljesen a vokál köti le, az fokozza a végére olyan szinten a hangulatot, hogy szinte megjelenik az ember előtt az elpusztult Föld látomása. Az egyik legérdekesebb dal talán a második Offtramp Cycle – Pattern 22, ami első hallásra nem is tűnik annyira negatívnak, mint amilyen valójában, köszönhetően a kicsit gyorsabb tempójának és annak, hogy például vannak refrén – sokadjára pedig már-már félelmetes az az elidegenedett érzés, ami árad belőle. Ezt viszi tovább a következő rövidke négyperces is, csupán sokkal könnyebben dekódolható zenei aláfestéssel.
A Library Subterranean egyrészt azért nagyon szerethető, mert Driver éneke itt különösen hallgatóbarát, másrészt itt az egészen pop-os részeket követi egy többperces igazi Kayo Dot-os hangszeres elszállás, hogy mindenki megnyugodhat, ez még ugyanaz a zenekar, mint amit eddig ismert. Az Assassination of Adam felütése akár valami alternatív zenekar slágerévé is alakulhatna, de persze nem fog, a torzított ének már kevésbé barátságos, a szám második fele pedig olyan szinten kaotikus, hogy ebből 10 perc garantált fejfájás lenne. A zárószám szintén a hosszúak közül való, kifejezetten ideális esti hallgatnivaló merengőknek, míg a türelmetlenek, akik szeretik, ha „valami történik is”, messziről kerüljék.
Ha valaki esetleg rászánja magát, jó szórakozást az év egyik legérdekesebb produktumához.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.