Az EP kiadványok sosem voltak igazán a szívügyeim, mert olyanok, mint egy kis szelet a tortából, ritkán rendelkezik saját koncepcióval és írni sem a legegyszerűbb róluk, nem a legizgalmasabb kihívás. Szerencsére a 2008-ban alakult, gyönyörű vidéken fekvő (pár km-re az Adriától, és az Appenninektől) olasz városból, Cesenából indult Dementia Senex zenekar az érdekesebb kiadványok közé tartozik. A zenekar 4 taggal indult el, azóta sok változás történt a felállásban, az eredeti tagok közül csak Mattia Bagnolini dobos és az énekes Cristian maradt végig. Új elképzeléseiket most Gianmaria Mustillo basszerrel, Filippo Merloni gitárossal hozták össze. Ehhez ötödikként csatlakozott tavaly a zenekar legtapasztaltabb tagja Marco Righetti gitáros (Carnality, Hortus Animae, Opposite Sides) is.A csapatot alkotó 5 fiatal kiadványa annyira profi és útkereső, kísérletező lett, hogy 17 percnyi zenével engem meggyőztek arról, mennyire érdemes lenne stúdióba vonultatni őket. Sok tag, sokféle elképzelés jellemezhette kezdetben őket, 2009-es demójukon (Sun Goes Down Behind) még sokkal nyersebb, amatőrebb zenével mutatkoztak be, a Heartworm azonban nem mutat semmiféle hiányosságot kidolgozatlanság terén. A rajta lévő 3 dalban keveredik egymással death metal, sludge és némi hardcore kellemes, post metalos hangulatvilágítással prezentálva, nem ollózgatva, összedobálva, hanem kerek egészet alkotva. Röviden és egyszerűen: tudnak jó számokat írni. A súlyos hangzást a gitárok szolgálatába állították, ami ennek megfelelően lett dohos és sötét a kemény riffeknél és akusztikus betéteknél, elszállásoknál egyaránt. A hangzás ellenére változatos kompozíciók születtek és néhol igen technikás megoldások hallhatóak, a néha káoszig kúszó sötétségen, ellenséges ordításon-hörgésen keresztül pedig időnként áthallani egy-két dallamot is. Cristian Franchini énekes a hömpölygő iszaptengerben kellő teret kap, hogy haragosan üvölthessen, mérgesen höröghessen, vagy bánatosan ordítson, ezt alaposan kihasználja, mondanom sem kell, teljes hitelességgel.
A lemez legjobbja indítja a stoppert az utolsó hang lecsengéséig, ez az Unscented Walls, amiben megmutatják, mi is az a zenei fúzió, ami nem idegesítő végeredményt szül. A nehézágyú után a Kairos c. dal technikás death képében ront ránk, két perc alatt legyalul majd átengedi a következő táncot a címadó Heartwormnek. Rövid, kissé félelmetes atmoszférával megtoldott bevezető után ront nekünk a Heartworm, őrületbe váltva kavarog mint egy energiahurrikán, végül agresszív, fájdalmas, hosszadalmas halált halva zárja le a lemezt. Ebben a dalban már gondok adódtak az arányokkal, valahogy nem állt még úgy össze, mint a kezdő dal, de így sem nevezhető rossz szerzeménynek.
Egyértelműen tudják az irányt az olasz fiatalok, úgyhogy kíváncsian várom mire lesznek képesek egy teljes lemezen, ahol még jobban elkel a dalszerzői véna. Érdekes úton indultak el és ha az apró hibákat kiküszöbölik, amik azért az időzítésekben be-becsúsztak, akkor még hallani fogunk felőlük.
