Dread Sovereign
All Hell's Martyrs

(Ván Records • 2014)
boymester
2014. október 28.
0
Pontszám
9
     
     Azt hiszem, A.A. Nemtheanga, vagyis Alan Averill, a Primordial énekese nem szorul különösebb bemutatásra, a folyamatos minőséget képviselő zenekar frontembere már sok finomságot rakott le a metal asztalka mocskos terítőjére. Azt talán viszont már kevesebben tudják, hogy jelenleg sem egy zenekar oszlopos tagja, a pogány horda mellett még összesen 4 projektjén is dolgozik, amik már inkább komplett zenekaroknak tekinthetőek, mintsem valami kísérletező oldalhajtásnak. A legújabb ilyen zenekar a Dread Sovereign, ahol Alan basszusgitáron is játszik az ének mellett, segítője a szintén Primordialhoz tartozó Simon O’Laoghaire (Sol Dubh) és a fiatal gitáros, Bones, akit saját sludge/doom brigádjából (De Novissimis) vándorolt az új csapatba. A célkitűzés a következő volt: doom metalt játszani.
     Mielőtt valaki megijedne és a mostanság divatossá vált okkult/heavy/doom vegyületet képzelte maga elé koponyástól, füstölőstől egyetemben, megnyugtatom, itt szó sincs ilyesmiről. A Dread Sovereign ugyanis közvetlenül a gyökerekből merít (Pentagram, Saint Vitus, Black Sabbath és az olasz okkultisták), de saját hangon szólal meg az első pillanattól kezdve. Sokat vetít előre a tartalomból az embernyúzást, kizsigerelést ábrázoló, egyszerű, de hatásos borító a pofás zenekari logóval egyaránt. A sötét hangulat, ami a Drink The Wine rövid intrójával megszületik, egy pillanatra sem enged be fényt az elménkbe, így már most megjegyzem, hogy depresszióra hajlamosak kerüljék ezt a több mint egy órás bemutatkozást, a doom szerelmesei pedig dörzsölgessék markukat, mert nem valószínű, hogy a műfajban ebben az évben lesz vetélytársa az All Hell’s Martyrsnak. Hogy mindezt mivel sikerült elérni?
 
     Elsőként a tradícionális doomban nélkülözhetetlen jó énekhanggal. Alan a groteszk, morbid siratók mellett többször próbálkozik a dühödtebb, sludge szerű énekkel, de az epikus dallamok sem állnak messze tőle. A „doom sláger” (Thirteen Clergy to the Flames) utáni Cthulhu Opiate Haze c. dalban például olyan kétségbeesett ordításokkal próbálkozik, amilyet eddig csak a Doomenicustól hallottam évekkel ezelőtt a Remember November c. nagyszerű tételben. De vannak itt kórusban kántált okkultista szövegek, a lemez vége felé pedig pár Candlemass ízű epikus rész is felüti a fejét. Szövegek szempontjából meghallgathatjuk a világtörténelemben előforduló keresztények által elkövetett bűntények, szörnyűségek összes visszhangját, a We Wield the Spear of Longinusban pedig némi sátánista ízzel is találkozhatunk…Persze mit érne a nagy változatosság és a fogós dallamok megfelelő zenei aláfestés nélkül?
     Ezen a ponton lett nagyon eltalálva a debütálás, mivel a kissé tompa gitárok által megteremtett nyomasztó hangulat végig kitart és minden dalban megkapjuk a bólogatós, remek riffeket egyaránt. A szokásos doom palettánál azonban sokkal színesebb összképről beszélhetünk, mert nem egy-egy téma 10 perces elnyújtásairól van szó, inkább folyamatosan áramló, kavargó, hullámzó fekete füstről, ami egy frissen felégetett katedrális felett gomolyog lassan a magasba. Az időnként megélénkülő tempó ellenére gyakran funeral doom lassúságig fokozódik a rémálomszerű nyomasztás, de bíztatásképp mindig kapunk valamit a háttérben jutalmul figyelmünkért. A különböző hangeffektek, időnként a billentyűk tovább fokozzák a hangulatot, de gyakran hallhatunk elnyúló, sikoltó gitárszólamokat, torzított gitárhangokat, pszichedelikus hatásokat keltő elemeket. Igazán erőssé teszi még a lemezt az a profi, mégis zsigerből, ösztönből áramló zeneiség, aminek köszönhetően első hallásra nem tudnánk, hogy debütálásról, no meg egy projektről van szó. Érdemes megjegyezni Alan energetikusságát, aki az új Primordial lemez közeledtében is ráér a Processionnal turnézni (hamarosan Budapesten), otthon a Sólstafir mellett fellépni és a többi zenekarát rendezni…
      Egyetlen hátrányként muszáj megemlítenem, hogy a dalok ugyan jók, de 1-1 percet levághattak volna belőlük. Hosszúak a felvezetések és a pár perces instrumentális átkötésekre sincs már igazán szükség hangulat szempontjából. Ettől függetlenül a hosszú dalok is igazán ütősre sikerültek. Kedvencet választani megint nem volt könnyű a kiadványról, ráadásul egy dallal most nem tudok összképet adni a teljes anyagról, mert igazán kalandos lassulásokon megy keresztül, úgyhogy jöjjön egy „szellősebb” dal a lemez második feléről.


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.